A legjobb az a kamasz fiaimban, hogy tökre lehet őket szeretni. Igen ám, de látszólag máshogy szereti az ember amíg kicsi, és máshogy, amikor már langaléta. Nem is olyan egyszerű kérdés ez. Kisgyerekkorban szétpuszilgattad, nagygyerekkorban meg igyekszel dicsérni őt, meg oda-oda settenkedni, hogy HELLOSZIA. És ez egyébként szívből jön, de az embernek itt is néha jókor kell lennie jó helyen.
 
Sokan azt gondolják, hogy hát persze, hogy tudja, hogy szeretem, miért ne szeretném, hiszen az anyja vagyok. Én is szeretem, ő is szeret. Ez így van, de ezt nap, mint nap a tudomására kell hozni, hiszen nem tudod, hogy éppen mi jár a fejében. Éppen mikor jöhet nagyon jól egy Szeretlek.
   
Mondjuk reggelente, amikor te már fent vagy két órája - mert mostanában hajnalban kelsz, hogy legyen időd mindenre - és kikászálódnak a szobájukból, akkor mondjuk tök véletlenül nekik mehetsz, mint az utcán egy idegennek, és amikor eldőlnének, átöleled őket. (Haha. Amikor a 180 cm-es kamasz fiú eldől és te véletlenül ott állsz, akkor neked annyi.)
 
Inkább öleld meg őt, amikor elköszön tőled és amikor a nap végén találkoztok. Sok családban ez bevett szokás, teljesen természetes. Nem is a puszi jobbra, puszi balra, hanem az ölelés. Nagyobb egységnyi felületen érintkeztek, itt ez lenne a lényeg.
 
Ne felejtsd el, hogy minden gyerek pontosan érzi és tudja, hogy AZANYJA szereti őt, hiszen minden anya szereti a gyerekét. Egy fontos dolgot viszont ne feledj sosem: amit nem mondunk ki, azt sokszor nem is érezzük rendesen. Így vagy ezzel te is és így érez egy kamasz is. Még akkor is, ha ennek semmi jelét nem mutatja, sőt: pont az ellenkezőjét.