Én úgy képzelem, hogy rajtunk kívül minden más családban zökkenőmentesek a reggelek. Anyuka kedvesen felébreszti a porontyokat, akik első szóra kipattannak az ágyból. A gyerekek jókedvűen megmossák a fogukat, felöltöznek, megeszik a reggelijüket, és kedélyes beszélgetés közepette lesétálnak a kocsihoz.


 
Mi nem vagyunk Bezzegék. Én reggelente általában gyűrött fejjel, kócosan, plusz tíz év az eredeti koromhoz képest jövök ki a szobámból. Átesek egy estéről ottfelejtett "majd leviszem holnap" szemetes zsákon és egy porszívón. A kutya közben mosolyogva belenyal a bal fülembe, ha lenne kutyánk. De nincs. Pedig, most, hogy belegondolok simán beleférhetne a reggelbe egy jókedvű kutyasétáltatás, amíg a többiek elkészülnek. Biztos nem lenne ennyi feszkó.
 
A fiúkat először kedvesen, és finoman ébresztgetem, majd mivel ennek semmi hatása, egyre türelmetlenebbül, erőszakosabban és hangosabban kántálom az „Ébredjetek, ééébredjetek…. ÉÉÉÉBREDJETEEEEK!!!” szót. Az egyik fiú csak annyit kért tőlem ezzel kapcsolatban, hogy ne a reggeli hangomon (miii?) szóljak reggel hozzá,



Aztán természetesen egyszerre érnek a fürdőszoba ajtóba, ami újabb konfliktus forrása, de egyébként nagyon szeretik egymást, csak nem reggel.
 
Az egyik, továbbra sem siet, tétován csoszog erre, elveszetten csoszog arra, említésre méltó mozzanat nulla, azon kívül, hogy újra és újra megcsodálja acélos testét a tükörben. Ekkor már vagy öt perc késésben vagyunk, amitől nekem elromlik az amúgy sem túl jó kedvem, mert többszöri felszólítás után sem látom, hogy igyekezne rajtam kívül bárki.
 
Így hát, amikor eljön az utolsó utáni pillanat az induláshoz, magamhoz ragadom a táskámat, meg a képzeletbeli kutyát és jó példával járok elő.
Majd holnap.