Hogy mi a legnehezebb dolog az anyaságban kamaszokkal? Arra ráérezni, hogy mikor kell őket békén hagyni. Igen, azt hiszem ez a legnehezebb. Jókor lenni jó helyen, és jókor nem lenni sehol. Amíg kicsik, mindig, mindenhol ott vagy. Ennek ezer meg ezer oka van, erről tök jól ír a többi anya-blogger. Aztán kamaszkorban, némi tanácstalan egyik lábról a másikra állás után rájössz:


Amikor nem szervezem meg a hétvégéit és a nyarát napról-napra, mert erre ő is tökéletesen alkalmas. Hanem feldobok egy-két magas labdát és ha lecsapja, örülök. (Lecsapja.)
 
Nem pakolok el helyette, hiszen neki is pont két keze van és egy feje, hogy átlássa a káoszt amit otthagyott a konyhában evés után. Békén hagyom azzal, hogy naponta csak kétszer kérem meg, hogy pakoljon el maga után.
 
Nem szervezkedek a háta mögött az éppen aktuális barátnő/barát anyukájával, hogy megtudjak minden részletet a kapcsolatukról, hanem várom, hogy egyszer elmeséli magától, hogy mi a helyzet. (Elmeséli.)
 
Bármennyire is egyszerűen hangzik, de valamit nem csinálni néha sokkal nehezebb, mint megcsinálni, beleszólni, kikérdezni. Emellett persze az ember folyamatosan azon van, hogy valami kis információmorzsát beszerezzen a kamasz életéről.
 
Próbálkozom én mindenhogyan. Főzöm a kedvenc kajáját, csinálok neki kávét reggelente, persze nem azért, hogy cserébe beszéljen - dehogy!-, de azért, ha megered a nyelve, nem vágok közbe! A legnehezebb az, hogy sosem tudom, mikor jön egy ilyen közlésvágy. Ezt lehetetlenség kiszámítani. A lehető legváratlanabb hallgatás (hallgatni aranyat ér, mondogatom éppen magamban) kellős közepén jönnek az infók. Hogy mi volt előző este a bulin, hogy a suliban éppen min akadtak ki, esetleg arról, hogy mit kell(ene) tanulni. Ezeket arra a kérdésemre, hogy


biztos, hogy nem válaszolja meg. Komolyan mondom, a legnehezebb a hallgatás, a kivárás, a türelem. Meg persze a „békén hagyás”. Nálatok is ez a helyzet? Ti tudtok „békén hagyni”?