A jövőn való parázás
2017.10.27.
Szilvi Anyapara
44 évesen hiszem azt, hogy nőként és anyaként két kamasz fiúval élni öröm és vidámság.
A napokban olvastam egy cikket, amely arról szólt, hogy a fiatal felnőttek közel 70 százaléka valamilyen okból kifolyólag nem tud, vagy nem akar felnőttkorában sem elköltözni a szüleitől. Az okok nagy része feltehetőleg anyagi természetű. 
Ez az időszak már nem a kamaszkor, bár lehet, hogy sokan ekkor élik meg a kamaszkorukat, amit esetleg elfelejtettek kiélvezni tizenévesen. A jövőn való parázás, nemcsak a gyerekek, hanem a szülők parája is.

Hogy mi lesz, amikor el kell engedni őt, mi lesz, ha egyedül kell neki élni a saját életét. Miközben a kamaszkorban bizony valamennyire fel lehet arra készülni, hogy

egyszer “lelép” a gyerek a háztól.

Erre nekünk, parázó anyáknak is tréningezni kell magunkat, és jobb minél előbb ezt elkezdeni. Legjobb, ha azzal kezdjük, hogy a kamasz számára is megtanítunk néhány alapvető dolgot, ami megkönnyíti az önálló életre “vágyást”.

Sok esetben egyszerűen azért marad a szüleivel még fiatal felnőtt korában is a gyerek, mert semmilyen önállóságra nem tanította meg a kedves anyuka (apuka), különböző okok miatt.

Vagy azért önállótlan egy fiatal felnőtt, mert sokkal kényelmesebb volt az anyukának, ha elvégezte helyette még azokat a tevékenységeket is, amelyekre éppen csak rágondolt a gyerek… vagy azért, mert nem volt ideje arra, hogy megtanítsa neki, hogyan kell akár csak egy napig is ellátnia magát.

Az, hogy mikor időszerű az önálló élet, az mindenkinél máskor van, de nyilván van egy átlagéletkor, amikor már ciki otthon lakni. Amikor önálló feladatai, programjai vannak egy huszonévesnek, amikor már dolgozik és olyan céljai vannak, amelyek hosszútávúak vagy egyszerűen csak ki szeretné próbálni magát (és ebben a törekvésében támogatva is van), akkor van ott az ideje, hogy elköltözzön.

De vissza a kamaszkorhoz, ahol minden kezdődik!  Milyen dolgokat kell megtanítanunk nekik ahhoz, hogy mikor ott lesz az ideje, hogy elköltözzön, akkor ezt könnyebben tegye? Mi az, amit mi minden nap megteszünk, mit tartunk szem előtt, milyen felelősségeket vállalunk? Minden eset más és más, de az alap dolgokat a saját, mindennapi életből kell megvilágítani a számukra. Ha ezt elhalasztjuk (mindegy miért), akkor bizony ezt huszonévesen kell megtanulnia, ami sokkal fájdalmasabb, mint korábban.

Sokszor írtunk a kamasz felelősségéről. Ez az a téma, amely mindkét fél számára lehet fájdalmas és felszabadító egyaránt.  “Ha megtanítottuk a wc-kefe használatára, akkor az ő felelőssége, ha nem használja.” Ez most viccesen hangzik, de huszonévesen ennek a “tanításnak” óriási szerepe lesz!

Kedves anyukák! Senki nem szeretné már “házon kívül” látni a gyerekét, szó sincs erről: mindent a maga idejében. Pont ez a lényeg.

Ahogy neked is feltűnik, hogy valamelyik barátnőd most éli kamaszkorát negyvenévesen, mert anno ki sem mozdult otthonról vagy éppen nem érdekelte őt semmi. Hidd el, hogy az is fel fog tűnni, ha a cuki kis gyereked huszonévesen még mindig téged vár, hogy megmelegítsd neki a pörköltet.

Készülni kell nekünk is és nekik is. Ahogy Esterházy Péter írta:

“Azt látom, hogy felnőtt gyerekeinket felnőttnek tekinteni, az nem megy magától. Azt akarni kell, és egy ideig nem sikerül. Különösen cseles, amikor az ember azt hiszi, hogy már sikerült. Így a nem-sikerültségre reagáló gyereket (!) háládatlannak tekintjük, és főleg gyereknek.”
Hozzászólások