2016 karácsonya csodaszép volt, mondhatnám idilli. Gyermekeink saját műsorukkal tették szebbé a szentestét. Aztán a téli szünet kellemesen telt. Eljött az óév utolsó napja. Minden a szilveszteri trombitával kezdődött… Jókedvűen beszélgettünk, legkisebb gyermekünk vidáman fújta a hatalmas trombitát. Főtt a finom ebéd…Egyszer csak kisfiam megáll, mozdulatlanul rám mered. Akkor már tudtam, hogy baj van. Majd szivárogni kezd a vér a szájából. Odarohantam, látom, hogy a szájpadlásán egy lyuk tátong. A trombita megsértette, ahogy megakadt az ajtóban. Futás az orvoshoz, a dilemma: össze kell varrni vagy nem. Aztán egy óra múlva újra otthon vagyunk, fellélegezve: ezt megúsztuk! Jó pár nap eltelt, mire újra tudott enni, inni, beszélni, de aztán visszakerült minden a szokásos kerékvágásba. Két hét telt el, amikor derült égből villámcsapásként kapom a hírt, drága kis középsőnk szekrényugrás közben eltörte a kezét, de nem akárhogy! A könyökén kívül a csontok is derékszögben álltak. Sírva könyörgött: Anya, ne nézd meg, kérlek! Mentő, négy óra várakozás a sürgősségin, dilemma: lesz műtét vagy nem? Aztán pár óra múlva ismét otthon vagyunk, igaz, pehelysúlyú kislányom egy vállig érő gipsszel lett nehezebb. Telnek-múlnak a napok, kezdjük megszokni az új életformát, amikor már nemcsak az óvodást, de a 12 évest is öltöztetni, vetkőztetni, fürdetni kell. Végigsétálunk egy sítábort, nézve a boldog síelőket… Aztán két hét múlva a legnagyobbik gyermekemnél, 16 éves fiamnál egy váratlan és véletlen vizsgálat folytán vese-rendellenességet fedez fel az orvos. Három kemény hét várakozás a CT-vizsgálatra, hogy kiderüljön, kell-e műteni, milyen mértékű és eredetű a baj. Elérkezik a nap, fiamat csak az öltözőig kísérhetem, ott várom végig a félórás műveletet. És ekkor kitör belőlem a fohász: Uram, gyenge az én vállam, nem bírok el nehezebb keresztet. Kérlek, tegyél valamit! Míg ezek a gondolatok járnak a fejemben, megszólal a kísértő: Mit érez ebből az, akinek nincs gyermeke? Nem ismeri ezeknek a gyötrelmeknek a csíráját sem. De én azonnal megfelelek neki. Hiszen tudom, hogy ez teszi igazán gyémánttá az anyaságot. Tele a mindennapok szebbnél szebb pillanatokkal: amikor a legkisebb kezemet-lábamat puszilgatja, úgy válik el az oviban. Vagy amikor a kislányomtól karácsonyra egy csodás üveget kapok, tele hálamondatokkal. Vagy épp a kamasz kiált: Anya, ezt nézd meg! És együtt nevetünk a vicces videókon. Tele az életünk ilyenekkel, és hogy ehhez még nehézségek is adódnak? Meglehet. De életünk legemlékezetesebb pillanatai azok maradnak, amikért megszenvedtünk. Ja, és a nagyfiamat sem kellett megműteni, kontrollra kell járnunk. De hát ezt előre kitalálhattuk volna, nem?