Tizennégy év anyaság. Pillanatfelvételek. Mosolyok és könnyek.

#1 Könnyek

Reggel van, késésben vagyunk. Indulni kéne. Férj nem bírja kivárni, amíg Legkisebb megébred. Én meg nem ébresztem fel, mert hajnali négykor zokogva kelt és fél óráig tartott míg megvigasztaltam és elhessegettem a rossz álmokat.
Fáradt, hadd aludjon még egy kicsit, legfeljebb én viszem majd oviba. Hárman maradtunk hát: ő, Négyes és én. Négyes a szobájában matat, én Legkisebb ágya mellett ülök és csendben simogatom, hátha hajlandó kinyitni a szemét. De nem. Még nem.

Lemegyek, teszem a dolgomat, negyed óra múlva visszatérek. Szemei nyitva, de morcos. Túlaludta magát. Ez van. Kikéredzkedik az ágyából. Vinném pisilni, de ő inkább az ölembe ülne. Takarót is kér, azt mondja, fázik.
Ülünk a billegő lábú kisszéken, összekucorodva, szorosan összebújva. - Anya, énekelj! - Mit énekeljek? - Mindegy. Csak énekelj! Én pedig - tudván, hogy nálam fahangúbb énekest keresve se találni a földön - miközben halkan, remegő hangon belekezdek a kedvenc karácsonyi (sic!) énekébe, rádöbbenek: érezhetem magam bármilyen bénának, legyek bármilyen ügyetlen, fahangú, kétbalkezes, neki csak én kellek, mert neki én vagyok a legjobb, akár Caruso vagyok, akár nem.

#2 Mosolyok

Iskolai cuccok beszerzése ON. Középsővel válogatunk a boltban, nézelődünk a palackok között - mondjuk nem tudom minek, mert úgyis eltörik/elhagyják/tönkrevágják két hét alatt - sikerül is két fiúsat kiválasztani, de a lányos fejtörést okoz.

Hosszas kutakodás utána Középső felkiált: - Anya, ez lesz a jó! - Miért, mi van rajta? - Valami állat... az öregasszony nénikéje mesére hasonlít és azt Nagylány nagyon szereti - válaszolja.

#3 Hála

Hétköznap, kora délután. Már itthon kellene lennie. De néma csend mindehol. Szokatlan ez az öt gyerek alapzaj(ártalm)ához szokott édesanyai füleimnek. Türelmetlen vagyok. Itthon kellene már lennie!

Különösen nyomasztó most a csend. A szívem vadul kalapál, miközben az agyam nyugalomra int: nincs semmi baja, csak a szokásos, ténfereg a barátaival, olvas a Libriben vagy csak kolbászol a városban, élvezi a kamaszságát.
Az olaszországi busztragédia után vagyunk pár nappal. NINCS SEMMI BAJA! - villog az agyamban a kijelző, de közben csak nem csitul szívem vad kalapálása.

Végre! Hallom, ahogy a kulcs elfordul(na) a zárban. De nem fordul. Újabb próbálkozás és közben a fülembe kúszik kamaszos morgása némi útszéli szlenggel vegyítve. Nem kezdődik jól. Bár szívem szerint legszívesebben feltépném az ajtót, rohannék hozzá, mégsem teszem. Ha morog, jobb időt hagyni neki, különben csak veszekedni fogunk. Tapasztalat. És most nem akarok.

Így a nappaliban várom a már megszokott folytatást: ajtó becsap, táska a sarokba repül, a cipőit nemes egyszerűséggel és hanyagul az előszoba közepén hagyja, hogy mindenki átessen rajta. Mert az vicces... szerinte. Ehelyett, úgy ahogy van, koszosan, kócosan, kimelegedve, táskástul, cipőstül megjelenik a nappaliban, szó nélkül átölel és csak szorít és szorít és nem ereszt. - Szia, anya. Megjöttem. Örülök, hogy hazajöhettem.

A szorítása pedig nem enyhül. Csak percek múltán. Némán beszédes percek múltán.

Állj meg! Éld meg! Töltekezz! Ez maga az anyaság.