Zajra ébredek: mindkét gyerek ébren van már hat előtt.
Ja, persze, szombat van, ilyenkor minden fordítva működik: ők próbálnak minket minden eszközzel kiugrasztani az ágyból. Nagyon hatékonyak, nincs sok esélyünk.

Ha már így alakult, főzök egy kávét. A férjem nem kávézik, de nekem keeeell egy bögre fekete – mint minden reggel. Elindulok a konyha irányába, de az alig kétéves fiam hatalmas szemei rám merednek és a tőle telhető lágysággal mondja, hogy „anya”, majd hozzám bújik. Elnyúlik a vállamon, boldogan pihen.

Hurrá, megpróbálok visszabújni az ágyba a kis csomagommal, de nemtetszését fejezi ki, úgy gondolja, a pihenésre csak neki van szüksége. Hát jó, akkor viszem magammal a konyhába, fél kézzel is elő tudom készíteni a kávéfőzést. Ekkor omlik lábaim elé a négyéves lányom, aki kakaóért vonyít, s szenvedő ábrázattal hangsúlyozza, hogy ő már nem bírja sokáig, mert szomjan fog halni, ha nem kaphatja meg azonnal az italát.
Jó, jó, előbb elkészítem a kakaót, remélve, hogy utána zavartalanul kávét főzhetek.

Amint megjelenek a bögre itallal, azonnal jön a vonyítás újabb felvonása: „Neeem a Micimackós bögrébe akartam! Csak a Peppásból finom!” Alkudozni próbálok, de a hisztibajnok nem tántorít. Apának átadom az üres és a tele bögrét, töltse át, de ő is nyafogásba kezd: „Úgy fáj a torkom, nem tudom megcsinálni.”
 Remélve, hogy hamar túllépünk ezen a „harmadik gyerek” effektuson, vállára helyezem fiúgyermekünket, aki boldogan fészkelődik apa széles vállán, én pedig a bonyolult hadműveletet elvégzem.

Már majdnem sikerül a kávéfőzés végére érnem, amikor újabb segélykérés érkezik, ami ezúttal arról szól, hogy a túl forró kakaót csak én tudom ihatóvá hűteni. Az étkezőbe libbenve látom, hogy nincs mit fújnom, mert a padlóra zuhant (paranormális módon valahogy magától) a Peppás bögre.
Fürdőszobából elővarázsolom a mopot és a vödröt, felmosok. Igény van újabb kakaóra, a kisfiam pedig új erőre kapva skandálni kezdi: „Tej, tej, tej!”

Várok egy kicsit, remélve, a férjem is előáll valami igénnyel, de hiába nézek rá kérdőn, majd faggatom, jelzi, nem kér semmit. Persze amint a konyhába érek, utánam kiált, hogy egy bögre hársfateának mégis nagyon örülne. Valamiért úgy érzem, hosszú nap előtt állunk.

És igen, közben a kávém lefőtt. Nézem a kancsót és magamba szívom az illatát, de hogy mikor lehetek vele kettesben, arról még nincs elképzelésem. Reménykedem, nem kell sokáig várnom. Elkészítem a „megrendeléseket”, köztük a kávémat is, majd beviszek mindent az étkezőbe, ahol a tálcát az asztalra téve közlöm, öt percig semmilyen kifogással nem állhatnak elő.

Értetlenül néznek rám, miközben leülök, hátradőlök a széken és a gőzölgő feketét kortyolom. Néma csendben elveszi a lányom a Peppás bögrét, megfújja, belekortyol. A fiam két pici kezével sűrűn és elégedetten emelgeti szájához a tejes csészéjét. A férjem inkább nem kér mézet a teához, fintor nélkül, nagyokat kortyolva megissza.
Miközben kavargatom a kávémat, elégedetten nézek szét: micsoda rend és fegyelem! Vagy csend és döbbenet?

Akárhogy is, kihasználom a helyzetet: olyan hosszan iszogatom a kávámat, amilyen hosszan lehet. Semmi sem tart örökké, a csend is szertefoszlik, amint megszólal a lányom: „Anya, kérlek, menjünk ki az udvarra és készítsünk homoksütit!”

Szívesen teszem. Míg átöltözöm, arra gondolok, mennyire hálás vagyok azért az öt perc csendért és nyugalomért, amit anyaként kaphatok (és amit megkapok minden reggel)!