Tedd le az esernyőt kislányom, nem játékra való, mondom el tizedjére is, de nem hallgat rám. Beöltözve rohangálnak, ők most éppen lovagok, az esőkirály ellen háborúznak, és csak egy kard van itthon, kellett egy másik is.

Kezem alatt az öthónapos, a vegyes étkezésből fakadó illatos végeredménnyel, még csak oda sem léphetek a háborús övezetbe, pedig csak két lépés, esernyő elvesz és vissza, de ezt hívják lehetetlen küldetésnek, és még csak elfüstölgő titkos minicomputerem sincsen, mint anno a Szupercsapatban volt. Már pörög-forog a Zoé, biztosan belenyúlna itt a dolgok közepébe, nem is akarom végiggondolni a további eseményeket, rutinos mozdulatokkal törlök, cserélek, csomagolok, zacskózok.

A háború közben elfajul, mindenfelé mérges madarak potyognak, a harcosok indiánüvöltéssel túrják szét a bevetett ágyat. Karomon Zoéval nézem őket, latolgatom szóljak-e.

Átmegyünk a nagyszobába, optimista vagyok, csak akkor megyek vissza ha nagy lesz a csend. Zoét beteszem a járókába, leellenőrzöm nincs-e Batman vagy egy csillámpóni a rácsok között, körberakom a rágható létezőkkel. Elrakodom az asztalról a reggeli maradékát, morzsaseprés, iszom egy nagy bögre teát két mozdulat között, egy kiflicsücsök, némi megmaradt párizsi, közben átsuhan az agyamon, nem csoda, hogy nem tudok lefogyni. A rutin közben a nyugodt evésről álmodom, az étkezőasztal szépen megterítve, nem kell rászólni senkire, ülj rendesen, ne csámcsogj, ne rakd a fejedre a szalvétát.

A képzeletemben csend van, csak a leves gőzét hallom, ahogyan diffundál. Micsoda szavak jutnak eszembe, tegnap kirakhattam volna szókirakóban, Benjivel játszottunk, nagyon szereti, tény, megengedem olykor, hogy kiválogassa a betűket magának, de még csak elsős.
"Anya, te milyen sok szót ismersz", mondja, de most nem mérges mint máskor, ha vesztésre áll, most kíváncsi, mit jelentenek a kirakott szavak, elbeszélgetünk az ürömről. Elmesélem neki, hogy a fehér üröm állítólag a világ legkeserűbb növénye, ennek ellenére gyógynövény, a virágát kell leszedni, azt fogyasztjuk.
"Hogyan néz ki?", kérdezi, de fogalmam sincsen, régen voltam gyerek, már nem tudok képet csatolni a tudáshoz. Bepötyögjük a Google keresőbe, rácsodálkozunk, hogy ezt a növényt láttuk a múltkor a budai hegyekben, amikor ott sétáltunk. A következő körben kiírja a táblára, hogy tejszáj, én mosolygok, a nagyi vétózni akar, összenézünk, megmaradunk az anya ma nagyon elnéző megjegyzésnél.
"Mi az a tejszáj?", kérdezem.
"Jaj, anya, tudod...", és jól elhúzza az o betűt.
"Amiért mindig veszekszel velem, mert ha iszom tejet, akkor ott marad a szám szélén és megszárad és olyan, lesz mintha tejből lenne a szám. Elég gusztustalan, még ezt is mondtad, meg azt, hogy így nem lehet kimenni az utcára."

Egy pillanat alatt kerülök a földre. Tényleg mondtam ilyet? Ennyit arról amit a múltkor olvastam, legyünk türelmesek, vegyünk nagy levegőt, mert egy rossz szóval leromboljuk a gyermekünk önbecsülését.
Nézem a fiamat, vizionálok, sötét a jövő. Nem ez az első eset, hogy azt érzem, pocsék anya vagyok. Sóhajtok.
Kirakom a táblán a mond szót, ha pedig kiraktam, el is mondom a fiamnak, nem vagyok tökéletes, túl sok indulat van bennem, de nagyon szeretem, minden pillanatban.
"Tudom", válaszolja, közben elkunyiz tőlem egy e betűt. Végül teleraktuk a táblát, nagyon büszke volt, még a lefekvésért sem kellett könyörögni.

A gyerekszobában nagyot csattan valami, hatalmas ordítás követi, visszhangzik az "Anya" a folyosón, szerintem még a tizedik emeleten is hallják. Bemegyek, kezemben morzsahalom, koszos tányér. Ülnek egymással szemben, Szonja felém nyújtja az esernyőt. Tönkrement. Krokodilkönnyek folynak az arcán, kifordulok, a konyhában a tányérokat a mosogatóba a morzsákat a kukába teszem, most legalább nem fordítva, ez is egy eredmény, nem is a legrosszabb. Visszamegyek a szobába, elveszem az esernyőt, leülök a hintaszékbe. Hét éves a fiam, hét éve kezdtem megszerelni dolgokat, belejön az ember, kezdi a kisautókkal, majd jönnek az elektromos játékok, motorok, biciklik. Már simán megy, a legutóbbi átrendezésnél már én kötöttem össze a tévét a hangrendszerrel, nagyon büszke voltam magamra, mindegyik jól szólt, éppen ott ahol kellett, csak a mélynyomó nem, annak megszakadt a vezetéke és nem találtam meg a hibát. Behozom a fogót, tűt és cérnát. Pár perc alatt összerakom az esernyőt, örömmel emelem fel, megnyomom a gombot, kiugrik, reccsenés, végigszakad az anyag.
Szonja szeme tányérnyi, ez bizony nem javítható, mondom neki, sebaj, veszünk majd pónisat. Sőt. Hercegnőset. Beleegyezik, öltözni kezd, a gyereknél nincsen tegnap és holnap, néha még mindig elfelejtem, de nem akarok vitázni, jó lesz, süt kint a nap, menjünk. Öltözni kezdenek, nem szólok mit választanak, csak amikor Benji rövidnadrágba bújik. Előveszem a farmerjét, pólót, már megint versenyeznek, ki lesz előbb készen, vita és nyöszörgés zaja. Zoénak kiviszem a ruháit, elmélyülten rágcsálja az öklét, gurgulázik amikor kiveszem a járókából. Sétálni megyünk, mondom neki, és mint aki érti, nyújtja a kezét.

A nagyok már az ajtónál tolonganak, cipő is van rajtuk, szólnom sem kell, mosolyt érzek az arcomon, hétköznapi örömök ezek.
"Mi van anya, mindig rád kell várni", mondja a fiam, vigyorog hozzá, miközben megyek a hordozókendőért egy barackot nyomok a fejére.
"Anya, anya, szalad utánam, veszünk az esernyő után ürömöt is? Szeretném megkóstolni."