A reggel legnagyobb részén már szerencsésen túl vagyunk. A reggeli rohanás, mint mindig, most is stresszes. Hiába minden elővigyázatosság, jól megtervezett és előkészített figyelem, fél órával korábban ébredés, valahogy mégis akad valami, ami miatt lehet hisztizni. De időben el fogunk ma indulni! Már az előszobában tartunk, szinte a célvonalban. Annyira közel, hogy sikerüljön. Utolsó ellenőrzés, hogy minden a helyén van-e. És nincs! 

Megkezdődik az agyon-szeretett nemtudunkélninélküle macika hülye keresgélése. Először még meg tudom őrizni a nyugalmam, de ahogy telnek a percek és minden logikus helyet sikertelenül átfésültem már, egy szörnyű érzés kezd nőni a gyomromban és mászik felfelé a torkomba. Próbálom visszafogni, de már érzem, hogy pánikolok. Érzem, ki fogok borulni és a sírás kerülget. És akkor észreveszem a macikát. Micsoda megkönnyebbülés! Minden OK, még behozhatjuk az elfecsérelt időt.

Semmi más nincs hátra csak felvenni a cipőket és kabátokat. És ekkor kezdődik a hiszti C kabátjával, ami valami csoda folytán egy éjszaka alatt olyat picire ment össze, hogy a 3 éves lányom egyszerűen képtelen felvenni. (Itt megjegyzem a kabát legalább egy mérettel nagyobb mint kellene.) És már tudom, nem nyerhetek, ehhez nincs már türelmem. Kimerült vagyok, az elmúlt álmatlan éjszakák megviseltek. Gyenge próbálkozást teszek a probléma orvoslására, egy elterelő hadművelet erejéig, de már tudom ez most nekem túl sok. Az érzés ami pár perce múlt csak el, újra itt van a torkomban, de már nem bírom legyűrni. Kiengedem, kiborulok. Kiabálok a gyerekekkel, valami olyasmit, hogy „Nem hiszem el, hogy képtelenek vagyunk elindulni anélkül, hogy üvöltenem kéne”.

És sírva fakadok. Leülök a padlóra, elegem van. Ez így most nekem túl sok. Ami a sírást illeti, nem egyszeri esetet írtam le. Nem mindennapi szokásom, de 6 éve vagyok anya, ennek több mint a felében egyedülálló édesanya. Szóval, gyerkőceim láttak már párszor sírni. De nem hiszem, hogy ez rossz dolog lenne számukra.

Az, hogy hogyan reagálnak sírásomra attól függ, mi az oka a könnyeimnek. Ha frusztráció a gyerek viselkedése miatt, amikor túllőnek a célon, olyankor hirtelen rendezik soraikat, azonnal képben vannak, hol is a határ és szót fogadnak. Megölelnek és bocsánatot kérnek. Ha a könnyeim oka nem gyermeknevelés nehézségével függ össze, olyankor odajönnek megvigasztalni. Ugyanazokat a szavakat használják, amiket én szoktam mondani vigasztalásként. Empatikusak, gondoskodóak kedvesek, zsebkendőt hoznak, megsimítják arcom hajam és megpuszilnak. Persze ettől még inkább sírhatnékom támad.

Hiszem, hogy a kiborulás és/vagy sírás gyermekeim előtt tanulságos dolog. Először is biztos, hogy egyértelműsíti, hol vannak a határok. Másodszor pedig megtanulják, hogy mindenkivel előfordul, hogy elszakad a cérna vagy nagyon rossz napja van. És ez normális. Nem kell mindig, mindenhol erősnek lenni és magadban tartani az elviselhetetlen nehézségeket. Megtanulják, hogy az effajta érzéseket ki lehet mutatni biztonságos környezetben. És számomra jó érzés, hogy megmutathatom nekik a legsebezhetőbb oldalam is. Végülis ők a legközelebb álló teremtmények hozzám ezen a világon. Mindez talán felvet pár kérdést néhány emberben. Vajon az, hogy sírni látnak, aggodalommal tölti el őket? Könnyeim megrémíti őket? Vajon a könnyeimmel veszélyeztetem azt az anyaképet, akire mindig lehet számítani, támaszkodni, aki a szilárd szikla számukra ? Én nem aggódom ezen. Amit rendkívül fontosnak tartok, hogy mindig elmagyarázzam, mi volt az oka a könnyeimnek. Csak annyit mondok ami szükséges, nem terhelem őket feleslegesen, és egyszerűen az ő világukhoz hasonlóan próbálok fogalmazni. És nagyon is megértik. Akkor vált ki az anyai sírás aggodalmat, ha nincs rá magyarázat, ha nem értik, miért történt. Légy nyitott könyv. Ne félj a könnyeidet mutatni.