Eldöntöttem, hogy ezt az utolsó időszakot élvezni fogom. Igen, szerintem ez döntés kérdése.

„Hogyan keretezzünk át pozitívan” című top 5-ös listám következik a harmadik gyermekemmel nyolc hónapos várandósan, mai anyukáknak, apukáknak, tervezgetőknek szeretettel ajánlva.

1. Idegesítő beszólások.
„Hú, ezt jó hamar bevállaltátok!” „Bátrak vagytok, én így nem mertem volna…”, „Terveztétek?” „Jövőre is szülsz?” „Ugye ez az utolsó?” „Hogy tudtad harmadszorra is bekapni a legyet ilyen hamar?”. Mi az első reakcióm ezekre? Mentegetőzés. Hogy „jaj, nem így terveztük, de hát ez van..” Hogy „szerencsénk van, mert sokat segít a család”. A második reakcióm meg általában a panaszkodás volt: Hogy „jaj, ne is mondd, már most kivagyok. Folyton betegen, meg két hisztikorszakos gyerekkel, nagyon nehéz, stb stb. panaszkodni ugye tudunk vég nélkül. És elkezdtem kerülni az első gyerekes „rózsaszín ködös” kismamás helyzeteket, mert nem akartam én lenni a kiégett, megkeseredett, cinikus anyuka. ÁLLJ! Hát normális vagyok? Miért kéne megkeseredni? Mentegetőzöm egy csodáért? Hogy egy kis élet formálódik bennem? Hogy szeretjük a gyerekeket? Vagy mert termékeny vagyok? Vagy mert bátornak, türelmesnek, bevállalósnak tartanak? Nem ezt akartam mindig? Hé, vedd dicséretnek a fenti beszólásokat! Igenis bátor vagy, bevállalós! És igenis vállaltuk a felelősséget, hogy három babát neveljünk, rendbe tesszük a házasságunkat, megteremtjük a feltételeket, segítséget fogadunk el és igen, vállalom a felelősséget, hogy boldog, immár nagycsaládos anyuka legyek.

2. Hisztiző gyerekek.
2,5 és 3,5 évesek a „nagyok” és repesve várják a kistesó érkezését, simogatják, puszilgatják a hasamat, értik, hogy miért nem szaladgálok velük. Aztán persze mégiscsak gyakrabban szakad el náluk a cérna, mint korábban. Üzlet vagy utca közepén földön fetrengős üvöltés valami hülyeségért, értelmezhetetlen hangulatváltások, játszótérről visszafordulások, éjszakai vándorlások. Üvöltés bölcsibe menet, bölcsiből jövet, üvöltés, ha a testvére elvesz valamit, vagy ha csak csúnyán néz rá.. Meg amikor 8 hónapos terhesen hasbarúg, mert nem akar pizsamát felvenni. Első reakcióm a menekülés a helyzetből. Jöjjön apa, nagyszülők, bébiszitter, bölcsőde, minden délután barátok, mindegy ki, csak ne nekem kelljen ezt most megoldani, mert fizikailag képtelen vagyok rá. És ez részben segít, de közben nem oldja fel gyerekekben lévő szorongást, hogy elveszítjük anyát. És még tovább fokozódnak a hisztérikus jelenetek, kizárólag személyemnek címezve. Második reakcióm a kedvezés volt: menjünk kettesben külön-külön mindkét gyerekkel ide vagy oda, hoztam nekik meglepetést, kényeztetést, fagyit, sütit, játszóházat, stb… Ez is segített valamelyest, de valahogy mégsem az igazi. Aztán be kellett lássam, hogy a kevesebb itt is több. Kértem tanácsot más anyáktól, gyerekpszichológustól, szüleimtől. Most kétféle a stratégiám: egyrészt következetesebben próbálom tartani a kereteket (a nem az NEM, megyünk fürdeni és kész), másrészt itt is eldöntöttem, hogy élvezni fogom az együttlétet. Egyszerűen ennyi. Játszani, ahogy a fizikai kapacitásomból telik, élvezni a társaságukat, közelségüket, beszélgetni, csodálni őket. Nagy csiklandozós nevetések együtt, apró kis közös rituálék (pl. reggeli közös kakaózás-kávézás), ráérős reggeli meseolvasások. Veszekedések, hisztik, stb így is vannak, de nem erre fókuszálunk most. És ezt ők is érzik meg én is jobban élvezem.

3. Mert a férjem így meg úgy…
Szerintem bárki tudna a párjára panaszkodni… ezt csinálja vagy azt, ebben nem segít vagy abban, túl tunya vagy túl macsó, túl felszínes vagy túl nyavalygós, nem elég ilyen vagy nem elég olyan. Pici gyerekekkel egy minden szempontból jól működő párkapcsolat… háááát… sokaknál láttam, hogy az első gyereknél még viszonylag jól vette a pár a kimerültség /új szerepek/ új munkamegosztás/ új egymásrautaltság/ megváltozott intimitás kharübdiszeit, de aztán mikor a másodiknál ezek hatványozottan jelentek meg (pláne, ha kicsi a korkülönbség), még a legstabilabb párkapcsolatokban is meginognak bizonyos pillérek. Olyan játszmákba és érzelmi ördögi körökbe tudjuk egymást kergetni, amiből aztán rettenetesen nehéz kiszállni. Nekünk is voltak olyan periódusok, amikor azt éreztünk, hogy ezen már csak az segít, ha azt mondom, kalap-kabát-szevasz. De ilyet azért mégse mondhat az ember, ha úton a harmadik gyerek. Szóval tegyük rendbe. Nekünk már ennek az elhatározása is nagyon sokat segített, aztán az ördögi körök felismerésében és a békés kommunikációs közeg megteremtésében a párterápia is sokat használt. Őrülten büszke vagyok a férjemre, hogy eljött velem. Most ezen a területen is a pozitív szemléletváltás a cél: azaz nem arra figyelek, hogy mit ront el, mit nem csinál, mivel idegesít, min lehet panaszkodni a barátnőknek, hanem felismerem és vissza is jelzem, hogy mi az, ami tetszik, amivel segít, amire büszke vagyok, amivel örömet okoz nekem vagy a gyerekeknek. Láss csodát, működik.

4. Itt fáj – ott fáj
Nem rejtettem véka alá, hogy mennyire megviselt ez a harmadik várandósság. Sokat voltam beteg, sokkal korábban jelentkeztek a fájdalmak a csontjaimban, ízületeimben, szakadó bőrben, feszülő pocakban. Az első várandósságom alatt 5 hónapos koráig még biciklivel jártam munkába, 6 hónaposan még hegyet másztam, 7-8 hónaposan még kutyaiskolába jártunk. A második alatt táncolni jártam, a nagyobbat cipeltem folyton a hátamon vagy karban, kirándultunk, játszótereztünk, utaztunk. Most meg már a séta, a kismamajóga vagy az úszás is komoly fájdalmakat tud okozni. Nem beszélve az ágyban átfordulásról, felállásról. Közben kúszik bennem a rettegés, hogy mi van, ha szülés után nehezebben regenerálódok, ha sokáig megmarad a fájdalom itt vagy ott, ha nem lesz olyan a testem, mint szeretném. Ez egy világéletében sportos embernek azért trauma. Nem csak az én-/testképemnek esik rosszul, hanem elvették a legjobb stressz kezelő módszeremet is. Nos ezen puffoghatok, vagy választhatom azt is, hogy megértéssel, szeretettel fordulok a testem felé, melyben a kislányom fejlődik. Hogy igyekszem felismerni és megadni neki azt, amire jelenleg szüksége van: rengeteg pihenést, jó minőségű táplálékot, vitaminokat és szeretetet. Ha feküdni esik jól egész nap, akkor megengedem magamnak, hogy egész nap feküdjek a kanapén (már amíg bölcsiben vannak a gyerekek). Furcsálltam, hogy az első baba alatt annyira csodált és élvezett rugdosások, hullámzások most inkább nehezek és kellemetlenek. Hogy begörcsölök még esti mese olvasás közben is, ülni alig bírok. Sokáig tartott, de most már megbékéltem ezzel. Megfigyelem, beengedem, átélem, elengedem. Jógán is ezt tanultuk. Lélegezni. Örülni a bennem növekvőnek, már csak azért is, mert ki tudja, lesz-e még ebben részem.

5. Mi lesz a terveimmel, munkámmal?
Épphogy kezdtem újra belerázódni valamibe. Terveztem szakmai munkát, projektet, ösztöndíjat, utazást, konferenciát, stb… Minden tiszteletem azoké, akik ezt x gyerek mellett is meg tudják valósítani. Mindig kíváncsi vagyok a titkukra, hogy milyen segítségekkel, milyen szervezéssel (és milyen lemondásokkal!!) valósítják ezt meg. Nem szeretnék főállású anya lenni, de elképzelhetetlennek érzem, hogy az elkövetkező 5-8 évben 8 órákat tudjak dolgozni. Sokáig stresszelt, hajtott, hogy gyorsan vissza, nem akarok elbutulni, nem akarok kiesni a gyakorlatból.. és még mindig vannak világmegváltó terveim, stb. Most ezt is elengedtem. Lélegez, elenged, elfogad, megért, más szempontból néz. Nem dolgozhatok úgy, mint régen, mert én sem vagyok a régi, az életem sem a régi. Szervezni, delegálni kell, prioritásokat állítani. Egyelőre nem számolhatok az estékkel és a hétvégékkel, a hajnalokkal, csak a bölcsis/ovis idővel, aztán ha megvan a baba, akkor még azzal sem. Mert most ez a legfontosabb, és ezt szeretném élvezni. Aztán a megfelelő faladatok a hivatásomban úgyis megtalálnak majd újra. Addig meg tudnom kell nemet is mondani. Van még időm. Challange accepted.

További történeteim itt olvashatók: miamami.wordpress.com