Pedig nálunk mindig történés van. Négy gyerek közül valakivel mindig történik valami. Matekverseny, intő, eltévedés, koncert, vicc, lépések, betegségek.

Néha nem is tudom, másokat érdekelhet-e ilyesmi. Vagy az érdekelhet-e másokat, mi hogy mit csinálunk. Érdekes-e a családunk, vagy túl normálisak vagyunk, vagy túl furák. Milyenek lehetünk kívülről nézve. Hogy festenénk egy kamerán keresztül? Kinevetnének-e, mikor énekelünk vagy táncolunk, meghatódnának-e az altatódalainkon? Tudnánk-e megosztani azokat az élettel teli pillanatokat, ami megmutatja, miért nagyon nagy élmény a nagycsalád. Ami nehezen elmondható, mert pillanatok összessége, mondatok, mosolyok, érintések egyvelege. Valami, ami élmény, de nem lehet lefényképezni.

Nehéz ezeket a mély érzéseket feltárni, megmutatni. Minél nagyobb egy család annál szövevényesebb a kapcsolati háló. Mernék-e őszintén írni, ha meg nem mindent és nem pontosan írok, nem lenne-e túl idilli, kissé álságos... pedig a legtöbb nap azt érzem, túl idilli és túl jó dolgom van :)

Ha megkérdeznék, mire vagyok a legbüszkébb a gyerekeimmel kapcsolatban, az az, hogy nagyon szeretik egymást, és minket, az egész családot! A legidősebb gyerekem 9 éves, ő az egyetlen fiú. Talán szeretett volna fiú testvért is, de azt mondta, ő az egy évvel fiatalabb húga helyett szeretett volna fiút, a kicsik helyett nem. A két nagyobb gyerek között egy év és 3 hét a korkülönbség, mondhatnánk majdnem ikrek. A nagylány a legnagyobb segítségem most is. Mikor a nagyfiú iskolába ment, akkor született a nagyobbik kistestvére Juli, aki a maga két és fél évével családunk mókamestere. Viccel, kérdez... ő kérdez, ha kérdezünk akkor is visszakérdez. Hetente 3x jár bölcsibe. Hahazafelé megkérdezem, hogy érezte magát, azonnal visszakérdez: Hol? a bölcsiben, Mi? Hogy érezted magad a bölcsiben? Mikor? és így a végtelenségig... és akkor még itt a legkisebb örökmozgónk Rozi, aki családi csodagyerekként van számon tarva, hogy 8 hónaposan már ment, most 10 és már itt szalad, és mindent csinál és utánoz... Itt eljutottam ahhoz a ponthoz, ami miatt mások utálhatják a családi történeteket olvasni... a dicsekvééés...

Mindenekelőtt szem előtt tartva, hogy elfogult vagyok a saját gyerekemmel szemben, és ismételgetve Karinthy örökbecsűjét (az első gyerek óta) az "Olyan gyerek, mint más" című novellát, de azért csak muszáj néha olyat írni, ami nem rajtam múlt, hát nem az én érdemem, de olyan ügyesokostalpraesett az a gyerek, hogy elhallgathatatlan ...