10 és 8 év. Furcsa kimondani, furcsa leírni, furcsa belegondolni. Olyan gyorsan ment el mellettünk, mintha itt se lett volna. Azt mondják, az ember akkor nő fel, amikor valamelyik szülőjét elveszíti. Talán így van, talán nem. Én tudom hogy abban a pillanatban alakultam át, amikor te, a 10 éves megszülettél. (Najó! Anyád megint túloz, mint mindig, vagy gyakran: mert persze, hogy nem lesz semmi bajod, ha csak csalamádét eszel (koszos kézzel), ha 11-kor még ébren vagy, ha 32-szer nézed meg ugyanazt a mesét, ha pucéran rohangálsz 2 évesen, 10-ig alszol.... ). Úgy mentem be a kórházba, hogy még egy papucs se volt nálam, elanyátlanodva ültem a folyosón, amikor a doki megvizsgált és leteremtett, akkor szó szerint „anyukámat akartam”.

Néhány (8) órával, később, mikor már 6-7 szülést végigasszisztáltam, szétszaggattam néhány orvosi ruhát, és aludtam egyet („éljen” az epidurális érzéstelenítő) 12 medikus szeme láttára, megszülettél. Ott voltál velünk. Még sokáig nem fogtalak fel, minden annyira ismeretlen, annyira zavaros volt és nekem fogalmam sem volt, hogy hol kezdődsz, Te, hol én és hol a világ többi része...

Nehezen találtam a helyünket, mindenkinek meg akartam felelni. Jó akartam lenni azokban a dolgokban, amik a „nagykönyvekben” meg vannak írva. De nem voltam. Ma már tudom hogy nem lehettem. (Erre nem most jöttem rá, hanem mikor az öcséd megszületett) Olyan csodálatosan különbözőek vagytok. Másképp szerettek (vagy nem szerettek) elaludni, minden nap mást szerettek enni, különböző meséket szeretettek, másképp örültök, másképp vagytok szomorúak.

Másképp szeretitek apát és másképp engem. Négy éve mikor úgy döntöttem hogy külön folytatjuk és Ti a másképp szeretetetekből mindkettőnknek egyformán adhattok, tudom hogy jól döntöttem. Egy dolgot nem sejtettem csak, és mikor januárban elkezdtél visszaszámolni, hasított belém, mennyi időt nem töltünk együtt, mennyi örömről és bánatról maradok le. Hisztiről a lecke miatt. Mennyivel kevesebb a jó éjszakát puszi és a balhé a fogmosás körül. Mennyi fáradt reggel, amikor csakazértis kiflit vajazok, pedig mennyivel nehezebb belőle szendvicset csinálni.

Mennyi el nem mesélt mese és mennyi kéz a kézben elalvás. Az idő, amit nem együtt töltünk, mindig hiányozni fog. Van amit nem pótolhatok, de mégsem ez számít és titkon tudjuk ezt mind. Csak az az idő számít amit együtt vagyunk, még akkor is, ha én olyankor undok és akaratos és követelőző vagyok. Jó sok elvárással és kéréssel. Ilyen lettem, így próbálok szülinapról szülinapra felnőtt „lenni”. Tele vagyok kétséggel de ha Rátok nézek elfelejtem. Aztán a tyúkanyó fejembe húzom a sisakom, felfegyverkezem és nekiindulok