Apával megismerkedtünk, egymásba szerettünk, összeházasodtunk és sokat gondoltunk egy édes pici babára.

Egy szép nyári napon végre megérkezett a gyönyörű, cukorfalat kislányunk, szemünk fénye. Mindent úgy igyekeztem szervezni, hogy neki a legjobb legyen. Ha aludt, kávét sem főztem, nehogy felébredjen a zajra, lábujjhegyen mászkáltam a lakásban. Mosogatás kizárva, kapucsengő kikapcsolva, telefon lenémítva. Amikor vendég érkezett, amíg ő aludt csak suttogva beszélgettünk. Kicsit nyafogott, rögtön felkaptam, ha csak egyet köhintett, azonnal hívtam a doktorbácsit. Szépséges ruhákat kapott, csodás játékokat és persze maximális figyelmet. A kis élete nyugalomban, szeretetben, kellemes körülmények között telt, anya csak rá koncentrált.

Aztán eltelt pár év és kiderült, hogy boldogságunk megismétlődik, hiszen ismét úton van felénk a „gólya”. Már a terhesség alatt azon agyaltam, hogyan fog alakulni a két gyerek kapcsolata, azaz a 4 éves „nagylány” hogyan fog a mákszemhez viszonyulni. Ahány barátnőmmel, ismerőssel beszéltem, annyiféle véleményt mondtak, annyiféle tanácsot kaptam. De a sok észrevétel közül a leginkább ez a mondat aggasztott: „ Majd meglátod milyen féltékeny lesz a nagyobbik, csak tudd majd kezelni!”

A terhességem alatt szerencsére egyáltalán nem tapasztaltam féltékenységet. A nagylány simogatta, puszilgatta a hasamat, beszélt a babához. Amikor hazajött az oviból a hasamban lévő kishúgát köszöntötte először, állandóan róla kérdezett. A babát a mesékből jól ismert nevekkel aggatta fel: volt a pici Elza, Anna és még Csipkerózsika is. Majd megérkezett a kisbaba.

Amikor hazajöttünk a kórházból, szörnyen izgatott voltam. Vajon milyen lesz az első nagy találkozásuk? A látvány fantasztikus volt! Azt az örömet nem lehet leírni. A nagylány össze-vissza akarta puszilni a kicsit, fogni akarta a kezét, az ölébe kellett adni picit, hogy megnyugodjon, hogy igen, itt a kishúga és most már ők mindig testvérek lesznek. Szeretet, féltés, büszkeség és határtalan öröm csillogott a szemében. Megnyugodtam, minden a helyére került.

Most a pici 4 hetes, de ez a tendencia szerencsére azóta is változatlan. A nagylány imádja, szeretgeti a kicsit. Segít az altatásnál, a pelenkázásnál, az öltöztetésnél, az etetésnél és mindenben, amiben csak tud és már nagyon várja, hogy a pici nagyobb legyen és együtt tudjanak játszani! Az aggódásom felesleges volt. Imádom őket és hatalmas boldogsággal tölt el, hogy egy olyan dolgot adhattunk nekik, amely egy életre elkíséri őket, a testvéri összetartozást és szeretetet!