A tíz és fél évesem tragédiaként éli meg, hogy még nincs barátja, a tizenhárom éves nagylányom meg egyenesen vénkisasszonynak tartja magát. Én meg sokkban vagyok. Szerintem még babázniuk kellene, vagy plüss mackót öltöztetniük, esetleg a most divatos színezővel bíbelődniük. Nem igaz? De nem ám!

“Anya! Már MINDENKINEK van barátja!” – sivítják kórusban a lányok, és mert nem hiszem el, lassan kiderül, hogy azért nem mindenkinek, csak az osztály felének. No jó, lehet, hogy az is túlzás.. “De a menő csajok mind azt ÁLLÍTJÁK, hogy van nekik”- panaszolják a gyermekeim.

Valljuk be, erre nem számítottunk. Apával azt hittük, hogy rengeteg időnk van még, a pasizás kérdés még jóval odébb lesz. Úgy tűnik mellélőttünk. Alaposan. A nagyobbik gyerekem pechére lány suliba jár, így ott nem volt különösebben izgalmas a Valentin nap. Bezzeg a kicsinél! Az ő osztályában több a fiú, mint a kislány. Lulu készülődött is rendesen a nagy napra. A sulijában egyenruha van, így az ember azt hinné, hogy viszonylag hamar megvolt az öltözködéssel. Dehogy. A kb. három éve kinőtt szoknyácskát szerette volna felvenni, ami nagyjából semmit nem takart.

A harisnya sem volt mindegy ám, a pamutharisnyában nem találta elég csinosnak a lábát, mindenképpen nylon harisnya kellett. Aztán még négyszer megfésülködött, majd nagy titokban, anya háta mögött, föltett egy kis fekete szempillaspirált is. A kihívó, fürkésző pillantásaira megjegyeztem, hogy azért, mert nem szólok mindenért, még nem vagyok teljesen vak vagy tök hülye, látom a szempillaspirált és a nylon harisnyát is. Erre jól megsértődött, hogy merészeltem ezeket észrevenni.

Az iskolából viszont ragyogó mosollyal jött ki, hatalmas, piros szalaggal átkötött Valentin napi kártyát, és egy helyes plüss kutyust lóbálva. Csak az a bibi, hogy a lelkes lovag, Diégo, csöppet sem tetszik Lulunak. Pedig a fiatalember másnap még egy mega-giccses, vörös rózsa formájú, világítós tollal is bepróbálkozott. Hiába. Az sem érv, hogy a portugál papájának jól menő étterme van, tőlünk kétsaroknyira : ), Lulus hajthatatlan.
Az ő szíve a meglehetősen jóképű, ámde nagy lókötő hírében álló Oszkárért dobog. Oszkár viszont jelenleg Jázminért rajong az osztályban, Emmáért az iskolában, és Hannáért iskolán kívül, hétfőtől csütörtökig. Pénteken viszont az én lányomnak tette fel a kérdést, hogy lesz-e a barátnője. Lilla boldogan és elhamarkodottan mondott igent.

Mi apával csak hümmögtünk, próbáltuk elmagyarázni a gyereknek, hogy óvatosan ezzel a szépfiúval, aki egyszerre ennyi lánynak csapja a szelet, talán cseppet megbízhatlan, bla bla bla. De persze a gyerek max pont annyit hallott meg belőle, hogy “bla bla bla”, és végigábrándozta a hétvégét. Hétfőn reggel aztán Oszkár ünnepélyesen bejelentette – természetesen a teljes osztály előtt –, hogy már nem Lulust szereti, rájött, hogy mégis Jázmin az igazi. Meg Emma. Ja és a Hanna.

Habár számítottam erre, ez az űrsebesség azért meglepett. “És te hogy reagáltál?” – kérdeztem a gyerekem aggódva. “Mosolyogtam hozzá anya, bár nagyon nehéz volt..”- szaladnak le a sokáig visszatartott könnyek a szép kis arcocskán. Félúton tartottunk hazafelé, amikor összetalálkoztunk Zizivel. Ziz igazán együttérez a hugával és azonnal bosszút forral. Megígéri Lulunak, hogy másnap ő megy érte a suliba, és véletlenül pont Oszkár orra előtt fog “megcsúszni”, olyan ügyetlenül, hogy minimum jól meglöki, de inkább fel is rúgja a csapodár fiút.
El is játssza rögtön. A két lány ballag előttem, és gurulnak a nevetéstől. Oszkár már gondolatban tele van kék-zöld folttal, de a lányok képzeletben csak püfölik tovább, itt egy jól irányzott pofon, ott egy hátsón rúgás is jár neki.

Én meg megnyugszom, talán mégsem szúrtunk el mindent a férjemmel, ha a két lányunk ilyen egyetértésben és jókedvűen ballag hazafelé. És talán mégis ráérünk még azzal a bepasizással is...