Miután napok óta szenvedek az allergiámmal, időpontot kértem egy teljes kivizsgálásra, összehangolva a teendőket, hogy ebből a család ne is érzékeljen semmit. Kezdtem a vérvétellel, ami minden várakozásomat felülmúlta, olyan gyors volt. Csak az ápolónők akartak mindenáron meggyőzni, hogy pillanatokon belül össze fogok esni, én meg hevesen tiltakoztam, hogy nem vagyok én olyan, de hát a tapasztalat és a szavak ereje győzött. Rám mért 10 perces büntetőjüket a kispadon töltöttem.

Aztán jött a tüdőszűrő, ahol szembesültem a ténnyel, hogy jól meg kéne gondolnom hol élek, mert nem úgy van az. A feltételek: TAJ kártya, lakcímkártya, pénz. A lakcímkártyánál kiestem a játékból (így jár, aki elköltözik, de az orvosához még visszajár). Tudomásul vettem, hogy hiába, ezt a tüdőszűrést itt és most nem fogom elintézni. Vártam a rendelés kezdetét, gondoltam itt már felpörögnek az események és mehetek is a gyerekért a suliba. Egy jó fél óra elteltével vettem észre, hogy visszatértünk a sorszámos történethez, hiába jelentkeztem be, így szinte mindenki megelőzött. Itt azért már felvillant a jel, hogy eddig lehet, hogy eljutottam, de innentől borul a kirakós, és jönnek a nehezebb darabok.

A nap fénypontja a doktor úr volt és korrekt hozzáállása, illetve humora. Itt egy pillanatra úgy éreztem vége a rossz szériának. Hiba volt... Közölte, hogy ezek a hörgők csúnyán szólnak, így beutal a tüdőgondozóba, hangsúlyozom: tüdőőőőőgondozó. Arcomra fagyott mosollyal próbáltam elmagyarázni reggeli sztorimat, de nem engedett az ötletből, így bukott a gyors ügyintézés.

Miután a gyereket már esélyem nem volt elhozni a suliból, megtette egy kedves ismerős, gondoltam mentek egyet és megyek érte edzésre, csak előtte hazarohanok lepakolni. Otthon a négylábú családtagok az alábbi összképpel fogadtak: pisicsík a nappali közepén, kuka beltartalma áttekintve, érdekesebb darabjai szisztematikusan elhelyezve a konyha-étkező-nappali minden pontján, ja és a kedvenc pogácsám morzsamentesen eltüntetve ... Vajon hova...?

Anyu szó nélkül ajtó becsuk, nagy levegő beszív, elrohan a gyerekért, ahol közlik, hogy e téren is kicsit tévedésben élek, mert az edzést kivételesen egy másik épületben tartják. Anyu rohan, és siker, a gyerek az autóban, majd a jogos kérdés:
- Miért nem Te jöttél értem a suliba? Ja, amúgy az edző szólt, hogy sürgősen el kellene intézni a sportorvosit.

Egy valami sikerült, a család valóban nem érzékelt semmit a napomból. Időnként úgy érezzük, hogy az anyaság minden pillanata egy kirakós játék. Összegyűjteni az információkat, megtervezni a lehetséges megoldásokat és kirakni az összes részletből a teljes egészet, mindezt koncentrálva, de mégis játékosan. Ez a mindennapokban persze nem ilyen egyszerű.

De van egy jó hírem, a holnap egy újabb esély, tabula rasa.