Természetesen én vagyok a világon a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legaranyosabb kisbaba anyukája. Ahogy mindannyian… De ez nem akadályoz meg abban, hogy naponta legalább ezerszer az őrület határára jussak. Ahogy mindannyian? Eleinte ez is kérdés volt. Rengeteg önostorozást és lelkiismeretfurdalást spórolhattam volna meg magamnak, ha valaki szól, hogy az anyaság nem olyan habos-babos történet, mint ahogy messziről látszik. És ha valahogy leesett volna, hogy a csodálatos gyermekkorom csak nekem volt csodálatos, édesanyámnak ennél azért kicsit vegyesebb érzései lehettek a dologgal kapcsolatban. Senki se mondta, mert senkit se kérdeztem, hogy az anyaság lelkileg és fizikailag is kőkemény kihívás. Legalábbis amíg a picit cipelni kell. Persze, nem is csinálnak titkot belőle: Az „anyafórumokon” a csapból is az folyik, milyen nehéz minden anyukának. De ki olvasgat ilyen oldalakat, amíg nem jön ki a szülőszobáról? Utána sem, egy jó pár hónapig. Csak addigra találja meg az ember ezeket a megnyugtató írásokat, mire már félig-meddig túl van az első sokkon. Persze nagy segítség ez a sok anyablog, de nem old meg mindent. Hiába olvasok róla, hogy mások is vívódnak, más megélni ugyanezt. Sokkal jobban belelátok a saját sötét titkaimba, mint ahogy azt bárki megosztaná. Mert nem is lehet átadni mindent. És piszok nehéz szembenézni az új arcommal, az odaadó és kedves anyával, aki csendben és halkan, de legbelül nagyon is zajosan óriási vulkánkitöréseket produkál, szinte folyamatosan. És jobb napjain is konstans füstölög. Tényleg ez lennék én? Egy ideggyenge selejt, aki csak megjátssza, hogy milyen jó neki? De ez sem igaz, mert a jó érzések is igaziak. Akkor mi romlott el? Sokáig tartott de leesett a tantusz. Olyankor nem bírok magammal, amikor túl sokat akarok adni a gyerekemnek, magamnak pedig túl keveset. Ok. Pipa. Egyensúlyt megteremtjük, jobban odafigyelünk saját magunkra, de azért nem lett könnyű így sem az anyaság. A legszebb, legnyugisabb, legélménydúsabb napokon is azt érzem, hogy amikor az én pöttöm tündérem elalszik, olyan mennyiségű stresszt kell levezetnem, hogy vagy elmennék 2 szigetkört lefutni vagy felzabálnám az egész hűtőt, csak hogy kicsit megnyugodjak. De ez nem állapot. Érzem, hogy ez életem legszebb időszaka, és nem lehet, hogy a nehézségek kerekedjenek felül rajtam. 100%-osan élvezni szeretném azt, ami van. És nem utólag, hanem MOST! Mert persze, később, visszanézve minden szép és jó lesz, amikor már csak egy emlék az egész, de most úgy érzem, hogy a nap végi fáradt zihálásom nem azt igazolja, hogy most is szép és jó minden. De akkor mit lehet tenni? Annyi okosat írnak a pozitív gondolkodásról. Igaz én keveset olvastam róla. Meg is látszik. Asszem az a lényeg, hogy az ember a jó dolgokra koncentráljon a rosszak helyett. És jó dolgokban is van bőven részem. Hiszen folyamatosan bandázunk, csavargunk, bulizunk és felfedezünk az én alig több mint másfél éves Pücürkémmel. Annyi jó élményünk van… Sok-sok feledhetetlen pillanat, ami idővel mégis feledésbe merül. Egyszerűen azért mert nem lehet ennyit észben tartani. Pont ezért kezdtem el minden nap a legemlékezetesebb jó dolgot lerajzolni. Hogy ne felejtsük el soha. És hogy mindig valami jóval záruljon le a nap. És olyan jól sült el a dolog, hogy azóta sem hiszem el. Nemcsak a pozitív dolgokra irányította a figyelmemet, de tudatosította is bennem, hogy mennyi csoda ér minket nap mint nap. Elárulom, hogy egyetlen nap sem kell sokáig gondolkodnom, hogy mit rajzoljak le aznap. Ha mégis, akkor az azért van, mert nem tudok választani az élmények közül. Lassan betelik a füzetem, de még egyetlen nap sem kellett ugyanazt lerajzolnom. Pedig nem csinálunk extra dolgokat. És ami a legszebb ajándék az egészben, hogy kislányom ugyanúgy nézegeti a rajzos naplónkat, mint egy mesekönyvet. Magától veszi le a polcról, és keresi benne a kedvenc élményeit vagy éppen az új élményeket. Ilyenkor elmesélem neki, a saját mesénket, hogy mit csináltunk aznap, amikor a rajz készült, és látom az okos ki szemecskéin, hogy belül ő is mozizik, felidézi az emlékeket, és pontosan tudja, miről mesélek neki. Az is előfordult már, hogy ceruzával jött oda, mondván, ő is bele akar rajzolni. Ezt ugyan még nem engedtem meg neki, hiszen a bolti mesekönyveket sem firkáljuk össze. De biztos vagyok benne, hogy pár év múlva lesz olyan rajz, amit együtt csinálunk. A párom is minden este izgatottan várja, hogy lerakjam a ceruzát. Egyből kikapja a kezemből a füzetet, hogy láthassa az aznapi rajzot. Olyan jókat nevet rajta, mintha ő is velünk lett volna. Százszor jobban élvezi a dolgot, mint amikor az egész sztorit töviről hegyire elmesélem neki. Nekem is jót tesz a dolog, amint elkezdem meghúzni az első vonalakat, elszáll belőlem a feszültség. Igazi mérnök módjára tervezem meg, hogy ki, hogy fér el a papírra, hogyan lesz egyszerű, de mégis beszédes és szerethető a rajzom, hiszen ne felejtsük el, anyuka vagyok, csak 15 percem van az efféle luxuspassziókra, ezért a feladatnak élvezetesnek, de gyorsan teljesíthetőnek is kell lennie. Már előre nevetek a mini poénokon, amit a papír félreeső sarkaiba rejtek. És mikor elkészül, büszkén tolom félre a füzetet, fáradtan az ágyba dőlők arcomon egy halvány mosollyal, és ezzel a gondolattal alszom el „Ez is egy jó kis nap volt.” Becsukott szemem előtt pedig még egy ideig ott lebeg az aznapi rajzom