Az én történetem ott kezdődik, hogy amikor megszülettem, 13-an álltak a mózeskosaram mellett.

A nagyanyám egy igazi "Mamma" volt. Puha ölelésekkel és hangos veszekedéssel. Tíz gyereket szült tizenegy év alatt. Anyukám volt a legidősebb és úgy emlékszik erre az időszakra, hogy mindig egy baba volt a kezében, csak ezek a babák felelősséggel jártak. Ezért aztán nem csoda, hogy nem vágyott több gyerekre.

Nagyon fiatalon érkeztem az életébe és a velem járó gondokkal nem tudott megbirkózni. Így aztán a mózeskosaram felkerült a nagy családi asztal közepére és én kézről kézre jártam, az akkor még gyerkőc nagybátyáim és nagynénéim között. Aztán egyszer csak a szüleim elmentek, évekig Európát járták, én pedig ott felejtődtem a nagyanyámnál.

Csodálatos gyerekkorom volt, de nagyon hiányoztak a szüleim. Már kislányként tudtam, hogy én ezt másképpen szeretném csinálni. Persze jöttek a nagy szerelmek, de egyszer sem éreztem azt, hogy na akkor ő az igazi, amíg meg nem pillantottam a Fiaim édesapját. Nagy szerelem volt és hihetetlen gyorsasággal történt minden. Megérkezett az életünkbe Attilám és három év múlva Martin. Nem vettem észre, hogy a kapcsolatunk addigra már csak az én képzeletemben létezett.

Martint úgy vittem haza a kórházból hogy a lakásban már csak én voltam és két kisgyerek. Nehéz, nagyon nehéz évek következtek. Szolgálati lakásban éltünk, anyagi támogatás nélkül. Sokat dolgoztam és mondhatom az életem legnehezebb, de legszebb időszaka volt. Soha nem felejtem el, ahogy összebújva alszunk a nagyágyban, és hallgatom a szuszogásukat, érzem a bőrüket és az illatukat. Ezek az emlékek ma is a legkedvesebbek a számomra. Az édesapjuk sem tűnt el teljesen az életükből és bár nem támogatott minket, mindig lehetősége volt a a gyerekekkel találkozni. Annyira örültek neki, hogy nem lett volna szívem megfosztani őket ezektől a látogatásoktól.

Mivel én nem kerestem társat magamnak, azt a romantikus álmot dédelgettem magamban, hogy egyszer még visszatalál hozzánk. Aztán elment, elment oda, ahonnét már nincs visszaút. Újabb fájdalmas és küzdelmes évek következtek, de ezeknek az éveknek köszönhetően formálódtunk azzá a véd és dac szövetséggé akik most vagyunk. Az elmúlt évek gazdasági változásai minket is érintettek és amikor a "kicsit" is felvették az egyetemre rá kellett jöjjek, hogy itt a megélhetésünkhöz már nem elég a kemény munka.

Időközben társait is találtam magamnak, így a családunk négy fős lett. Négyen voltunk négyfelé. Napközben messenger, este skype, viber. Mindezek olyan idegenek és újak voltak a számomra. Ma már a mindennapjaink része. Aztán lassan másfél éve, hatalmas döntést hoztunk. Egy utazótáskával és a macskával elindultam Németországba a párom után. Ez nem volt ám ilyen egyszerű, mint ahogy leírtam. Rengeteg vívódás előzte meg. Kérdések amit naponta tettem fel magamnak: Hát milyen anya vagyok én, hogy itt hagyom a gyerekeimet? Hogy fogok én ott boldogulni? Biztos(rossz)at feladni a bizonytalanért? A gyerekeim biztattak: "Anya nem is vagyunk itthon, hazajöttök gyakran! Mindennap beszélünk!" És aztán így történt. Boldogulok. Hazajövök gyakran, mint kiderült ők sem tudnának gyakrabban jönni. Kész logisztikai mutatvány a vizsgák, egyetemi programok és aktuális barátnők rengetegében egy hétvégét találni, ami mindenkinek jó.

A legfontosabb, hogy minden nap van kapcsolat, ha csak egy vigyorgós fej, buta videó buta macskával, vagy egy recept, hogy na ezt süsd meg! Vagy csak ennyi: "este skype anyu??" Most itthon ülök vasárnap reggel van, a lakásban minden ajtó nyitva, hallom a szuszogásuk, érzem az illatuk, ilyenkor csak mi vagyunk. Csak mi és a világ kint marad. Ebéd után indulok vissza, biztos nagy lesz a forgalom, de előtte még feltesszük a kicsit a pécsi buszra. Aztán Attila bezárja a házat és elindul Pestre. Most csak három hetet kell kibírni. Így vagyok én skypeanyu 2017-ben.