2017-ben anyának lenni milyen? Nekem emlékezős. Mert már felnőttek a gyerekeink, önállóak, élik az életüket.

Mesélhetnék a gyerekkorukról. Az anyaság örök dolog. Számadást készíthetek, hogyan sikerült, milyen nevelési tervek valósultak meg, egyáltalán voltak ilyenek? És mit lehetett volna másként?

Eredeti tervek
Nem voltak ilyenek. Azt tudtuk, hogy gyereket akarunk (jobban mondva én tudtam, az apjuk meg rám hagyta), azt is, ha lesz, akkor tiszteletben tartjuk az egyéniségét, hogy nem erőltetjük rá magunkat, de óvjuk minden veszélyestől, és hogy önállóságra neveljük mielőbb. Ezek így szépen hangzanak, de túl jól sikerült a saját lábra állás. Amikor a 12 éves azt mondta, amikor éppen valami tanmesés nevelőszöveggel próbálkoztam, hogy „anya ti mindent megtettetek, amit csak tudtatok (?), most már a haverok, az utca nevel. Ne «parázzál» ezen, bízzatok magatokban!” Nem volt megnyugtató ez, cseppet sem, viszont bíznunk kellett az addigiakban, más választásunk nem volt. Tehát kedves kezdő szülők, az első 12 évbe apait-anyait adjatok bele! Ha hallgattok az öregebbre, ez a legokosabb, amit tehettek.

Kamaszévek
És jöttek a kamaszévek. Egyet tehettünk: beengedtük a lakásba, az életünkbe a legzűrösebb haverokat, a legjobb barátokat és túléltünk. A kamaszkor – minden más bölcsesség ellenére – a túlélésről szól. Mert ráhangolódhatsz a gyerek közlékeny pillanataira, mire megteszed, már be is zárkózott a saját világába. Ha nem tudod követni a hangulatváltozásaiban, az nem a te hibád. A vicc az, hogy az övé sem. Túlélni, ennyi. Ne akard megérteni, ő sem akar téged. Csak szeresd és etesd rendületlenül. És egyszer csak bőgsz a szalagavatóján, ahol, jó esetben felkér táncolni. És már a túlélésen is túl vagytok. A legkevesebb a folyamatosan feltöltendő hűtő és a szétzilált életünk volt, a legtöbb pedig – amit sosem fogok megbánni – hogy ismertem a gyerekeim barátait, bármilyen megtévesztően ijesztő is volt egyikük-másikuk.

A pedagóguslét külön hátrány a saját gyerek nevelésében, de a tapasztalatok szerint az is gond, ha a szülőnek semmilyen fogalma sincs a nevelésről, de azt hiszi, hogy ért hozzá. Ahogy a mondás is tartja a fociban, a gyereknevelésben és a politikában mindenki szakember. Közben tanárként, fogadóórán összekülönböztem egy apukával, amikor is szembesítenem kellett fia drogozásával, hazudozásaival, és kérdésére, hogy mit tehetne, hiszen dolgozik napestig, felesége meg csak ordibál a fiával. Azt javasoltam, hogy ismerje meg a barátokat, engedje be őket, akár vasárnap is, mire kikelt magából, hogy ő otthon nyugalmat akar, ne jöjjön oda senki zajongani, a fiát is elküldi inkább. A fia barátai közül egyetlen egynek sem tudta megmondani a nevét, azt se, akihez a fia „zenélni” járt.

Tudatos tervek
Igaz emberek legyenek és jó testvérek, akik mindig segítik egymást. Kevés „tudatos” terv volt. Az természetes volt, hogy „igaz” embert szeretnénk nevelni, de ilyen családban nőttünk fel mi is, ezen nem agyaltunk. Azon már inkább, hogy az egyik legfontosabb, hogy jó testvérek legyenek, hiszen mi nem élünk örökké, a barátok megválasztásában csak drukkolhatunk, de a testvérek egymás iránti okos szeretetére van ráhatásunk. Az hamar kiderült, hogy nagyon különböző a természetük, a világhoz fordulásuk is, az értékrendjük sem ugyanaz, de a legjobb testvérek lettek nagy örömünkre. És elfogadták egymás másságát, talán mindenben. Élvezettel néztük, ahogy a „házasság ellenes” gyerekünk milyen boldogan vett részt testvére esküvőjének szervezésében. Persze ez a jótestvér dolog sem ment gördülékenyen, a párválasztás óhatatlanul próbára tette, majd helyére ezt a semmihez sem hasonlítható szeretetet. De mára már tudjuk és nyugodtan halunk meg, ha eljön az ideje, ők mindig figyelnek majd egymásra, akárhogy és, akárhol is éljenek.

Mit tennék másként, mit bántam meg?
Így visszagondolva csak kevés dolgot bánok, például, hogy lefogtam apjukat, amikor be akart menni az iskolába a testnevelő tanárnő fülét viszonzásul letépni. Mert a gyerekkel a Heim Pálba kellett rohannunk a füle lifegő cimpáját 2 öltéssel visszavarratni, amit Jutka néni megtépett, mert állítólag nem állt be rendesen a sorba, de ha más bűnt is elkövetett, akkor se tépje meg egy gyerek fülét sem, és senki gyerekéét sem. De mint pedagógus kolléga leállítottam apjukat. Kár volt. Időnként felébredek erre éjjel. De hát az illető volt az iskolában a gyerekvédelmis tanár is. Szóval ezt bánom.
És még azt, hogy nem fogadtuk örökbe azt a kamasz srácot, aki sokat volt nálunk, mert a szülei elzavarták otthonról. Na jó, ott is pedagógus volt az apuka.
Meg aztán bánom, egy kicsit, hogy sose volt annyi pénzünk, hogy síelni mehettek volna és azt is, hogy az egyetem mellett keményen dolgoztak mindketten, viszont a munkatapasztalatuk miatt kaptak, rögtön diplomaszerzés után, nagyon jó állást, szemben azokkal a fiatalokkal, akiknek nem volt semmi gyakorlati tapasztalatuk. Tehát ezt mégsem bánom annyira.
És nagyon bánom, hogy egyszer elsírtam magam, amikor kamaszgyerekem edzésről hazaérve elém állt: „anya, kaja?” mert igazán megfőzhettem volna valamit előző este, de már nem volt erőm hozzá és nagyjából egy időben értünk haza, mindketten jól kimerülve. Na jó, ezt sem bánom annyira, mint Jutka néni épen maradt fülét.