Ezen a héten sem unatkoztunk. Sosem szoktunk, de most aztán az izgalom bennem a tetőfokára hágott. Ahogy közeledett a szombat, úgy szűkült a gyomrom egyre apróbbá, nem volt az a magnézium mennyiség, ami meg tudta bennem szüntetni a feszültséget. Sosem értettem, hogy is van ez azzal a reklámanyukával, aki már egy tablettától rögtön kisimult és összeszedett lesz. Míg a középső fiam csütörtökön a sportorvosnál járt- megjegyzem, nélkülünk, egyedül-, addig a nagy megörvendeztetett bennünket egy elképesztő tanulmányi eredménnyel újfent. A kicsi minden nap elkápráztatott valami új bűvésztrükkel, de ha épp ezzel nem, akkor megmutatta, hogy mennyire tud dühöngeni akkor, amikor épp nem működik a szerver, amin játszani készült, vagy működik, csak egyik bátyja sem hajlandó vele játszani. Ilyen hétköznapi cseppet sem unalmas dolgok mellett (és persze munka, háztartás, egyebek) készültünk arra, hogy a nagy elutazik Londonba egy hétre. Egy cseppet sem tud ilyenkor nyugodt lenni az ember, mert ezerféle rémtörténet jut eszébe, és nem is kell ehhez nagyon mélyre ásni.. nemrég volt az a szörnyű buszbaleset, a héten ráadásul pont Londonban még lövöldözés is volt. Mégis azt vettem észre magamon, hogy nem akarom ezeket a híreket meghallani, mert sokkal inkább előtérbe helyeződött bennem az aggódó anya helyett az az anya, aki az idén felnőttkorba lépő gyerekével együtt akar örülni annak, hogy világot láthat. Mert nem csak Londont fogja látni, hanem Belgiumot és Franciaországot is, átél majd olyan dolgokat, amiket én még sosem. Régen mindig, minden alkalommal sírtam, amikor hosszabb útra készült valamelyik. Sőt.. amikor kicsik voltak, még az is megviselt, amikor az óvodával mentek kirándulni. Most meg semmi? Tegnap aztán eljött a végső visszaszámlálás ideje is. Én csak kimostam, megszárítottam és összehajtogattam a ruháit, a bőröndbe már ő pakolt. Összeszedte az összes többi szükséges holmiját is, és várta, hogy indulhasson. Méricskélt, és tudom, várta, hogy mikor borulok ki. Én meg méricskéltem őt, és láttam rajta azt a vegytiszta örömöt és várakozást, és szépen át is vettem tőle az érzést. Még a busz indulása sem viselt meg. Csak néztem utána, és szívből kívántam neki, hogy ez az út szerezzen neki életre szóló élményeket, olyanokat, amiket még majd nagypapakorában is mesélni fog. Azt hiszem, erre (is) kellett ez a tizennyolc év vele.. hogy képes legyek őt így elengedni.