Mielőtt leültem volna írni, tele voltam gondolatokkal, amiket – úgy éreztem – feltétlenül meg kellene osztanom, hiszen annyi, de annyi vicces dolgot produkálnak az én gyerekeim, meg a tiéd, meg az övé… megannyi pillanat, amiket te is átélsz, vagy átéltél, vagy át fogsz élni; csupa olyan pillanat, amelyeket úgy érzem, soha, de soha nem fogok elfelejteni… majd éppen próbálom magamba szívni ezt az értékes fél másodpercet, elmélkedem, mondogatom magamban, hogy feltétlenül leírhassam, el ne felejtsem, el ne felejtsem, el ne felejtsem…

Azután azon kapom magam, hogy jött a postás, kifutott a tejberizs, nem is értem, hogyan, mert nekem akármekkora mennyiségben is készítem, akármilyen lábosban, akárhogyan figyelve, tuti kifut a tej, amikor felforr, közben a gyerek felmászott a párkányra, mert neki gyakorolnia kell a világmászás magánszámot, három évesen, még csak a kanapéról az ablakpárkányra mászva, majd onnan a kanapéra ugorva, és onnan a szőnyegre libbenve, oda-vissza, fel-le, engem meg a frász kerülget, hová ugorjak, a gyereket kapjam el, vagy a tejberizst próbáljam menteni? Kíváncsi leszek, egy év múlva mit talál ki ez a kölyök (vagy inkább nem is, itt a pillanat, elég ijesztő azt is megélni…)?

Jön a telefon aputól, vagyis a férjemtől: "- Mondd, figyelsz te rám?"
"– Hát persze, csupa fül vagyok", legalábbis azon az oldalon, ahol a kagylót tartom, "jaj, bocs, mindjárt robban a lábos, igen, a gyereknek semmi baja, hogy miért is hallgattam el egy percre? Észrevetted? Ja, persze, te is hallottad azt a puffanásszerű hangot, nem, nincs semmi baj, csak a párnák, pokrócok és takarók akarnak házzá alakulni és egyszerre vetették le magukat a benti kanapéról… Úristen, már ennyi az idő, bocs, rohannom kell az iskolába, persze, majd este elmeséled… Szia szívem!"

Fejlesztés, lecke, sürgés, forgás, vacsi, pancsi, végreágyban… Már megint.
„- Anya, tudod, a barátnőmnél a szülők állandóan veszekednek, folyton kiabálnak. Ugye ti nem fogtok elválni apuval?” Mosolygok, hogy is írták, már a mosolyommal is biztosítsam a gyereket, vagy az valami kommunikációs tréning volt, hogy mosolyogni, mosolyogni… a lényeg most, anya és apa közös szeretetének szóbeli megerősítése, véd és dac szövetségük felvillantása…
„- És tudod, anya, te nem is vagy olyan szigorú, te vagy a legjobb anya a világon. Ölelés!”
(Varázsszó kimondva, erre ki-hol van, többnyire egy szobában, összeszalad, hogy tényleg átöleljük egymást!)

Na, ez az a pillanat, amikor beleolvadok az anyaságomba…