Anyának lenni nem mindig könnyű. Nem könnyű mindig, mindenhol ott lenni, minden gyerekeddel egyszerre játszani és foglalkozni. Odafigyelni ha hülyeséget csinál vagy ha épp magára keni a két havi popsikenőcs adagját. Ez történt nálunk is, és hát ami jó, abból szeretünk duplázni, ezért nem egyszer, hanem kétszer is. Három gyönyörű gyermekkel áldott meg Isten bennünket, három csodálatos de teljesen különböző egyéniséget kaptunk. Őket próbáljuk csiszolgatni, nevelni. Tudjátok, az első gyermek általában példás viselkedésű, de csak azért, hogy legyen még kedved egy másodikat is vállalni. Így történt, hogy nem túl rutinos, immár kétgyermekes anyaként, ahhoz voltam szokva, hogy az én kis csemetém eljátszogat magában, vagy ha nem is magában, de ott van velem a konyhában és mindig látom mit csinál (általában semmi rosszat). Gyanútlanul főzőcskéztem az ebédet és arra lettem figyelmes, hogy túl nagy a csend. Ezt szerintem minden gyakorló anya nagyon jól ismeri - ilyenkor hiányzik az alapzaj. Szóval bementem a szobába és körülnéztem drága középső kisfiam miben mesterkél egymaga a csöndes szobában. És akkor meghűlt bennem a vér: az orvosi popsikenőcs teljes tartalma a gyermekem arcán, ruháján és a parkettán volt elkenve. Azt hiszem a szőnyegre is jutott belőle jócskán. Teljeskörű hidratálás történt. Hirtelen nem tudtam sírjak vagy nevessek, feddjem meg a kicsikémet vagy nevessünk együtt egy nagyot. Az első reakcióm mégis az volt, hogy gyorsan elővettem a telefonomat és megörökítettem a pillanatot, gondolván ez többször úgy sem fog megtörténni. Utána jött a takarítás és a teljes ruhacsere. (Egyébként meglepő módon nyomtalanul ki tudtam mosni a ruhából ezt a zsíros krémet.) Miután túl voltunk az eseten, és az egész rokonság jót nevetett élelmes kisfiamon, elfelejtettük a sztorit és ment tovább az élet. Néhány év múlva újabb kisbabánk született, két fiú után egy tündéri kis hercegnő. Természetesen mindenki szeme fénye volt és még mindig az! Talán ezért is történhetett az, hogy mindenki egy kicsit többet engedett meg ennek a drága hercegnőnek, mint a bátyjainak. Boldogan konstatáltam, hogy az én édes kislányom milyen aranyosan eljátszik egyedül, én meg tudom főzni az ebédet, néha még a vasalás is működik mellette. Ezt kihasználva az én kincsem egyedül jött-ment a lakásban és néha átrendezte a berendezést pillanatok alatt. Egy ilyen csendes intézkedős délelőtt történt, hogy újra átéltem azt, amit már majdnem elfeledtem. Kicsi lányom megtalálta a popsikenőcsöt (pedig azt hittem nem éri el...) és szépen szisztematikusan magára kente a tégely tartalmát. A maradékot a parkettára és a ruhájára simogatta. Ekkor merült fel bennem a kérdés: valóban annyira különböznek a gyermekeim egymástól? Vagy pedig ez tényleg egy jó móka és nekem kell fejlődnöm? Azóta megtanultam nevetni az ehhez hasonló eseteken. Természetesen a telefonomat most is gyorsan fényképezőgép üzemmódba kapcsoltam és fotót készítettem.