Semmit sem úgy és akkor csinál, mint kellene. Ez biztos a direkt befolyása a történésekre. Csak semmi, ami megszokott, hétköznapi.

A komfortzóna ismeretlen fogalom számára, miközben egy dologban konzervatív. De állj! Kezdem az elején.

A történet úgy kezdődik, hogy fiatal pár a hétvégét Siófokon tölti, közös, családi sátorozással. A nagy sátor egyik hálófülkéjében ők, a másikban a fiú szülei. Fiatalok, szerelmesek és összebújnának. De ez, a körülmények miatt lehetetlen. Vagy mégsem? A terv az, hogy jó mélyen beúsznak a Balatonba, ez a déli parton egészen nagy kihívás és persze, ahol még leér a lábuk, na, majd ott. A partról nem látszik semmi, csak két fej a vízben, ahogyan úsznak. Aha. A hétvégén többször megtették. Ez volt az origó.

Mondanom sem kell, hogy a gyermek kilenc hónappal később meg is érkezett, a halak jegyében, a boldogságban úszva. A fogantatás sem volt hagyományos, a terhesség sem. Vagyis de, mert egyrészről szépen gyarapodott, ahogy én is, és fejlődött. A végén egyetlen dolga lett volna, befordulni a szülőcsatornába. Nem tette meg, keresztben szeretett feküdni. Neki így volt jó. Pedig beszéltem hozzá, szeretgettem, elmagyaráztam, de nem. Akkor még nem tudtam, hogy ez jel. Hogy kapok egy önfejű, meggyőzhetetlen gyereket.

Kivették. A világra jött. Nem is akármikor. Ügyelt a különleges időpontra: 2003.03.03. Amikor kitoltak a műtőből a szüleim kint vártak. Kérdezték, hogy milyen a fiam. Mondtam, hogy gyönyörű, természetesen, kreol a bőre és fekete, göndör a haja. Az érzéstelenítő még hatott. Az újszülöttet apukája kivitte és megmutatta nekik. És nem úgy nézett ki, ahogyan én elmondtam. Hanem hófehér volt a bőre és sem haja, sem szemöldöke, sem szempillája nem volt, de ezek helyett volt elálló füle. A mai napig rejtély, hogy én akkor kiről beszéltem. Meg voltam zavarodva. Született egy fiam, tizenhét centimétert vágtak rajtam, plusz beleegyeztem, hogy egy egész csoportnyi orvostanhallgató vegyen még részt a szülésemen. Lehet, hogy az egyik így nézett ki?

Aztán a babának következett az alvás és az evés, nála a szopizás. Egyikhez sem volt kedve, csak az ordításhoz. Egy nap után ki is vitték a szobámból. Amikor hazajöttünk, akkor sem hagyta abba. Egy pár nap után a tápszert elfogadta, de aludni nem akart. Öt évesen aludta át először az egész éjszakát. Mert ő sosem fáradt. Alig vártam, hogy három hónapos legyen és vihessem bébiúszásra, mert akkor legalább azon a heti egy napon könnyebb volt vele, mert talán aludt napközben is egy keveset. A szakirodalom szerint a babák, amikor már látnak, felfedezik a világot maguk körül, nézelődnek. Igen, érdekelte őt is, de nem vízszintesben. Csak úgy, ha a babahordozóban ránk volt kötve. De legjobban mi érdekeltük őt, ez nyilván ma már nem így van.

Mert igen, igen közben eltelt tizennégy év is! Elég hamar kifejezte akaratát, hogy mit akar enni - azt, amit mi, hogy milyen ruhát akar felvenni – ezt egészen extrémig fokozta a télikabátra felvett zöld békás úszógumival, mit akar játszani – hogyan tegyük be a mikróba a fémpézt, a konnektorból hogyan szedjük ki a biztonsági dugót, amit állítólag lehetetlen, hogyan tépjük fel a falról a tapétát, hogyan tekerjünk le egységnyi rövid idő alatt minél több vécépapírt, hogyan dugjunk banánt a videólejátszóba, hogyan játsszunk a vécékefével, hogyan hemperegjünk sárban. Tíz hónaposan járt, tizenhat hónaposan beszélt. Az első mondat, ami elhagyta a száját a "futok jibbe" volt. Magyarul: futok a liftbe. És hol mondta? Hát a közös nagycsaládos nyaraláson, ahol a kis kedves pont elérte a kilincset az ajtón és kiszökött a szobából és nyomkodta a lift gombjait. Egyszer bele is szállt, és elvitte őt. Rohantam utána, de nem volt gond azzal, hogy a lift merre jár, mert az ordításból tudtam melyik emeleten várjam.

Úszni nagyon szeretett, hát ugye a kezdetek, de tízéves korára rájött, hogy nem elég meleg a víz a medencében, onnantól nem volt hajlandó edzésre járni. Volt olyan időszaka ovis korában, amikor semmi mást nem volt hajlandó megenni, csak a tejbegrízt. Naponta ötször. És csak belebújós pulóvert vett fel, a zippzártól irtózott, sálat idén télen tekert a nyakába először, és még soha nem evett almát. Ha csak meglátja, felfordul a gyomra. Ha megérzi az illatát, azonnal hányni kezd.

Olvasni szeret, könyvet, újságot offline és online. Mindig kérdez, most éppen a tömegközlekedés érdekli. Hogyan szervezik, hogyan irányítják, mekkora lakosságszámtól kell metró. Van véleménye a világról, elhamarkodott és szélsőséges, de ennek van itt az ideje, a kamaszkor ilyen.

Csak egyvalamit visel rosszul és ragaszkodna az általa megszokotthoz, az az, hogy a szülei együtt éljenek. "Csak annyi lett volna a dolgotok, hogy szeressétek egymást!"- veti a szemünkre. Még nem hiszi el, hogy ez csak úgy megy, ha nem élünk együtt.