Mostanában, ha a kertben dolgozom, vagy a lakásban takarítok, egyre többször azon veszem észre magam, hogy versek, verstöredékek jutnak eszembe, amit az iskolában tanítottak, vagy az, amit az Anyám mondogatott nekem.

Az igazat megvallva - legyünk őszinték -, akkoriban nem nagyon örültünk ezeknek a bebiflázásoknak. Mindig csak magolni! Ez rémes! Mi a mű eszmei mondanivalója? Mit akar a költő ezzel kifejezni? A hasonlatok, a verselemzések, stb. Minek és kinek kell ez? Ennek ellenére mégis II. gimnazista koromban megyei szinten szavalóversenyt is nyertem, pedig túlságosan meg sem kellett erőltetnem magam.

Valahogy az idő múlásával az akkori kínok elmúltak és most már csak a szép vers érzelmekre ható mondanivalójára gondolok. 2017-et írunk, az idő rohan! Repülnek az évek és észre sem vesszük, hogy kis óvodásból felnőtté váltunk, - megöregedtünk – és sokunknak már az Édesanyja sem él. Az idősebb generációhoz tartozók, - mint én is – azért egyre többet gondol vissza a régmúlt időkre, mert hát ő is volt gyerek, családban/esetleg csonka családban nőtt fel és azóta nagyon sokat változott, fejlődött a világ, - akár a tudomány, vagy a technikai vívmányokat vesszük figyelembe.

Változtak a szokások, jó vagy rossz dolgok születtek, de az Anya és Gyermek kapcsolata, az egymáshoz tartozása, a szeretet, a gondoskodás, a szépre-, jóra, az életre nevelés és tanítás, mindenkor összeköti őket. Ez egy elszakíthatatlan kapcsolat, hiába múltak el évtizedek, ez örök téma és igazság marad! Szegény anyám, számtalan esetben korábban felkelt, oda ült az ágyam szélére, hogy a német szavakat, a ragozás, vagy esetleg éppen egy félig megtanult verset, hangsúlyozzon. Közben a gyermeke ezt bosszantásnak veszi és dühében a fejére húzta a párnát, a takarót, hogy még csak véletlenül se hallja, amit szegény anyja ismételget, mondogat. De nincs mese! Ő csak azért sem hagyja abba, csak mondta, mondogatta, ismételgette, hogy mégis valami megmaradjon konok lánya fejében, mert félt, gyermeke szégyenkezni fog az iskolában. (Ez nekem akkor igen bosszantó volt. Sajnos már nem él, nincs közöttünk, elhagyott! Én pedig önkéntelenül is, magamban a régi verseket mormolom.
 "...Már egy hete csak a mamára gondolok……”- a kis törékeny anyám mit meg nem tett értem, hogy nekem jobb, szebb életem legyen. Idős fejjel jöttem rá, milyen nagyszerű ember volt az én Anyám!
"...Nem nyafognék, de most már késő
Most látom, milyen óriás ő
Szürke haja lebben az égen
Kékítőt old az ég vizében...”
József Attila (Az ember a verset megkönnyezi)

Az én történetem nagyon régen kezdődik, „Az élet a családban sosem áll meg”, hanem folytatódik. Nagyon régen, a nagyapával kezdem, aki a falu első tanítója volt, 1881-ben született (márványtáblája jelenleg is kint van az első iskola falán). Akkoriban sokgyerekes családok éltek, így náluk is hat gyerek született. A helyzet úgy hozta, behívták katonának, közben szerb fogságba került. A háztartásbeli felesége, a nagymamám, igen nagy szegénységben, nyomorban nevelte a hat gyereket, hadiárva segélyből tengették életüket. A fogságban szintén az éhezés és fagyoskodás miatt a nagyapa tüdővésszel, betegen került haza, utána már nem tanított többé, így tovább éheztek, nyomorogtak. Hogy valamit könnyítsenek a gyerekek helyzetén, a kisebb testvérekből – a két lányt - tanítói árvaházba kellett elhelyezni, ott éltek és tanultak. Az egyik nagynéném tanítónő -, az anyám óvónői diplomát szerzett. (A Képző után, amikor végzett, lakhelyünkön nyitott egy magánóvodát. Így az első magánóvoda megnyitása az Ő nevéhez fűződik. Még egy „kis óvodása” is él, akit én is ismerek, de már Ő is nagyon idős, 100 év felé jár. Erzsike nénit felkerestem és az Anyámról mesélt: hogy, „milyen aranyos anyukád volt neked, az óvónénit mindenki nagyon szerette". Majd sorban elmondta az Anyám által tanított versikéket….! Erzsike nénit az Isten éltesse erőben, egészségben!

Aztán Bács-Kiskun megyében kapott állami óvodát, ahol egyfolytában, 16 évig tanított, később, mint szervező óvónőt több felé áthelyezték. Férjhez menetele után fogós műtéttel és 1,75 kg-os súllyal megszülettem, egy hideg novemberi napon. A szemem megnyomták és a bába el akart kérni, hogy adjon oda az anyám, majd ő felnevel. – (Biztos ez azért lehetett, mert nem lehettem valami szép és azt sem tudhatták, hogy mennyire sérülhetett meg a fejem.) Az anyám erről természetesen hallani sem akart, dehogy adja Ő oda a kisgyermekét. Az albumokban beragasztott képek alapján megítélve, nagyon szerettek.

Az Ő házasságuk szerelem házasság volt, sajnos azonban a helyzet úgy hozta, hogy az apám orosz fogsága került és az Anyám és a karon ülő gyermekét itt kellett hagyni, ezután szegény Anyámnak kellett egyedül megoldani a problémákat. Akkoriban nehéz idők jártak! Az ország elszegényedett, pénz nem volt, a cserevilágban jóformán élelemért dolgozott. Az óvodába 45 gyerek is járt, 1-2 óvónőre igen sok gyerek jutott, de ennek ellenére nagy szeretetben, gondviselésben nevelte/nevelték a kis gyerekeket. (Szabadidejében, éjjel 12 óráig is, krepp papírból táncruhákat, díszes, árvalányhajas pártákat készített, hogy a gyerekeknek a szükséges kellékek rendelkezésre álljanak a különféle szerepekhez, előadásokhoz stb. (Akkoriban külföldről, sok UNRA csomag érkezett, amiben tejpor, kakaó, csokoládé és ruhaféle érkezett, amit felhasználtak vagy szétosztottak a szegényebb gyerekek családjainál. Aztán a szülőkkel karácsonyra különböző ízű szaloncukrot főztek. Ilyenkor sorra kóstolgattam az ízeket, amivel el is rontottam a gyomrom.

Az óvodában nőttem fel, jóformán az életem nagy részét ott töltöttem, mert a lakásaink is az óvodával egyben szolgálati lakásnak is használtuk. Végre eljött a karácsony, egy ilyen alkalommal sürögtem a fenyőfa alatt, pedig az Anyám, figyelmeztetett, hogy akinek árvalányhajas pártájuk van, azok ne menjenek a fenyőfa alá. De nekem ez semmit sem jentett, ennek ellenére oda mentem és pillanatok alatt a párta tüzet kapott. Lobogott a száraz búzakalász, a papírvirágok és az árvalányhaj. Az anyám mindenfelé figyelt, hogy mit csinálnak a gyerekek, és amikor látta, hogy mi történt, máris rohant szófogadatlan gyermekéhez, hogy lekapja a fejéről a lángoló papír díszt. (Szerencsére nem lett nagyobb baj, de azért jól leszidott, ilyenkor ízesen, Ő-zött: „mögmondtam neköd, hogy né mönj a fa alá, akkor miért nem löhetött szót fogadni!”)

Gyönyörűen festett, kézimunkázott; horgolt, kötött, amit a tanítói árvaházban és a képzőben tanult. Nagyon szép rátétes terítőket, matyó mintás gallérokat, sárközi hímzéseket készített, amivel pótolta az óvodában kapott kis fizetését, - ezeket árusította, illetve húsért, tojásért, tejért cserélte. Nagy szeretetben nőttem fel, maradék fonalakból, gyönyörű angóra betétes, loknis ruhát horgolt nekem, megtanított énekre, sok szép versre, gyönyörű meséket hallgathattam, közösen az óvodás gyerekeivel. Az udvaron magas homokvárakat építettünk, fúrtuk az alagutakat, a mindig frissen felkupacolt, nedves sárgahomokban, mert ezeket a homokvárakat csak nyirkos homokból lehet felépíteni. Ezt mindig megkövetelte az óvoda dajkától. (Ahogy cseperedtem jobban megfigyeltem, hogy az anyám, mindig ugyanazokat a meséket meséli. Miért van ez? Ez abból adódott, hogy természetesen már akkor is tanterv szerint tanítottak, így meg volt határozva, mit lehet a kis-, a közép, vagy a nagy csoportos gyerekeknek tanítani. – Ez nekem már ekkor unalmas volt, kimentem, ott hagytam őket, más elfoglaltság után néztem, pl: kisegereket találtam, azoknak lakást készítettem - sajnos reggelre elpusztultak.)

De volt egy mese „A megfagyott gyermek” című – Eötvös József összes költeménye c. kötetből (1813-1871). Ennek leegyszerűsített változatát mesélte el a gyerekeknek, - ilyenkor nem mentem el, hanem ezt lélegzet visszafojtva hallgattam, de a gyerekek is. Egy pisszenés nem volt a teremben, mindenki csak mélyen hallgatott. Ezt olyan szépen tudta elmesélni, hogy mindig megsirattam és sokáig elgondolkodtam a szegény, árva kisgyereken.

Aztán kerékpározni tanított. Nem jutott kisbiciklire. Fogta a nagy, felnőtt kerékpár hátulját, hogy el ne essek, és futott mögöttem. Így tanultam meg kerékpározni. (Nekem még jó dolgom, szerencsém volt, más gyerekek férfi kerékpáron gyakoroltak és a váz alatt kellett nyomorogni, ahogy pedáloztak, de azért ők is megtanultak. Aztán az utcán üres, guminélküli kerékpárabroncsot bottal hajtottunk, ez is igen jó játék volt. Sok, értékes porcelánfejű, francia, hajas babát kaptam, - kezük, lábuk, csuklóban mozgott, - ebben nem volt hiány. De nekem nem ők kellettek, hanem a cirmos kismacska, akit be tudtam pólyázni a babáim pólyájába és a macska kis kezeit kiraktam a masni fölé, majd babakocsiba tettem és kivittem az utcán is sétálni. A macska, érdekes módon ezt tűrte és hosszú ideig elviselte a babusgatást. Mások sírtak a babáért! Ilyen gondom nem volt, nekem élő gyermekem volt a macska. Még hintáztattam is, de sajnos a macska ezt nem bírta és hányt, ezt nem szerettem letakarítani, így aztán ezzel nem próbálkoztam többé. (Írásomban előre elnézést kérek, sok macska történetet fogok még írni, mert kis koromtól kezdve imádom a macskát. Ezek a kis történetek továbbra is az életem legszebbjei, annyira szeretem a macskát.)

Akkoriban az ivóvizet az utca sarkán levő artézi, húzós kútról hordtuk, a kút az utca végén-elején volt. Onnan cipeltük haza a sötétkék zománcos kannában, aminek fedeléből a kútnál jó sok vizet megittunk, majd, ha az úton találkoztunk egy komával, egy osztálytárssal, akkor adtunk neki egy födővel. – A kanna nehéz egy ilyen kis gyereknek, a karunkra akasztottuk és a csípőnkön cipeltük haza, aminek nagy része ki is loccsant a kannából. Anyám, nyáron a kerékpár csomagtartójára ültetett és ki kerékpározott velem a Büdös tóra is fürödni. Megtanította, hogy a lábam ne tegyem közel a küllőhöz, mert beszorul, és akkor eltörik a bokám. Ezt minden egyes alkalommal elmondta, amikor felszállt a kerékpárra. A tóban úszni tanított, először kutyaúszással kezdtük. Sok hal is volt, de ici-pici kis békát is fogtam, életemben először és csak akkor utoljára, (egyébként rémesen félek a békától.)

Az élet nehéz volt. Ő úgy ítélte meg, hogy fejlett gyerek vagyok és hat éves korom előtt, orvosi igazolással, előbb feladott az iskolába. (Szerintem rosszul tette, mert nem voltam elég érett erre. Különösen a számtan ment gyengén). Sajnos olyan szegények voltunk, nagyon sok esetben reggelente egy főtt krumplival a kezemben mentem az iskolába, este, meg a disznónak főzött kukoricát cukorral megszórva ettük. 

Vallásosak voltunk, a református templomba rendszeresen vasárnaponként jártunk. Ilyenkor a csodás kék, nagykarimás kalapot tette a fejemre, Ő is nagyon elegáns és nagyon szép volt, nekem nagyon tetszett. (Jó barátok voltunk.) Kicsit hosszúnak tűntek nekem ezek az istentiszteletek, ezért, hogy valamivel játsszak, elkértem az anyám arany gyűrűjét, amiben csodás, világoskék markazit kövek voltak. (Addig játszottam vele, míg legurult a padok alá, de ott nem illet izegni-mozogni, azonnal nem kereshettük meg. Amikor aztán vége lett az istentiszteletnek, üresek lettek a padok, elkezdtük keresni, de sehogy sem sikerült megtalálni.) Eljött a Karácsonykor. Öt éves lehettem. Este a református templomban az Anyám, angyalszárnyakkal, fehér ruhába öltöztetett és a szószék előtt, a fogságban lévő apámnak írt versét kellett elmondanom. (Ahogy ennyi idő után próbáltam a verset felidézni, már nem teljesen sikerült. Sajnos a vers közepét elfelejtettem, kimaradtak sorok, amit most már vén fejjel próbáltam pótolni, - itt már nem annyira stimmelnek a rímek: A vers így szólt: "Édes jó Istenem, hallgasd meg imámat, Hozd haza nekünk, rég nem látott apánkat. Kik, oly régen, orosz földön raboskodva, éheznek, s fáznak, vajon látják-e még szép Hazánkat? Síró anyák, elepednek egy levélért, .... valami hírt! Csak egy sort, hozna már a posta, él-e, hal-e, s nem beteg szegény? Legtöbbször csend, semmi hír, sem levél..... De Istenben, hitben bízva, s reménykedve, férjét, kedvesét tovább is mind haza várja! Ezért hát, Őrizd és oltalmazd a sok magyar apát, kik rég nem látták már a Szép Magyar Hazát! A vers hallatán a templomban a kis gyertyák meghitt fényében, az imára kulcsolt kezű, megtört szívű, könnyes szemű, zsebkendőjüket gyűrögető, asszonyok, akik szintén a reménytelenségtől elcsüggedve várták haza férjeiket, mindannyian sírtak.

Aztán egy holdvényes éjszakán, végre 5 év után, váratlanul bekopogott az ablakon az Apám. Végre eljött a pillanat, ezt is megértük! Szegény, rémesen nézett ki, Anyám sírva a vállára borult. Hozzám is oda jött és azt mondta: „..na hol az a gyerek….” – Nem csókolt meg, talán azért, mert nem mosakodott meg, - nem tudom. Én ezt nem éreztem úgy át, mert nem ismertem, nem tudtam, mi az, hogy Apa! Próbált szeretni, de neki is nehezen ment. Később próbált fegyelmezni, amit én sértésnek vettem. Próbált foglalkozni velem, olvassak és én azért sem olvastam neki és megpofozott. Én ilyet nem szoktam meg, nem olyan volt, mint az anyám. (Aztán sok gond és probléma jött közbe, nem volt munkája, egy személlyel több éhező száj került az asztalhoz, és mindez az anyám vállára nehezedett. Napközben tanított, éjjel 12-ig kötötte a norvég pulóvereket. Cserevilág volt, a munkáiért kapott élelmiszereket a szegény, kiéhezett apám ezt látva, mindent egyszerre megevett, így anyám nem tudta beosztani az élelmet, mint ahogy korábban. A sok munkától a szeme kimerült, a gyapjúfonalaktól fertőzést, szivárványhártya gyulladást is kapott.

Nagy volt a feszültség, kiéleződtek a problémák. Hamarosan úgy érezték, nem tudnak már együtt élni, jobb lesz, ha elválnak. Az apám elköltözött, visszament az édesanyjához, a nagymamához. (A nagymama is tanított.) Ha azt akarták a szüleim, hogy látogassam meg az apám, akkor felültetett az anyám a vonatra és rábízott a kalauzra, hogy legyen szíves rám vigyázni, majd leszállítani a vonatról, mert az állomáson várni fognak. – Ez így ment egy párszor. Az apám életében csak egy kabátot vett, nekem, az anyám büszkeségből lemondott a gyerektartásról.

Mindezt azért írom le, milyen más ma a világ, lemondani egy gyerektartásról? Ezt a törvény nem engedélyezi. Nem csak 2017-ben, de már jóval előbb is a szülők legtöbbje kocsival hordja a gyerekét iskolába, vagy kísérettel. Engem meg csak úgymint egy csomagot, „feladtak a vonatra”, hogy majd a kalauz vigyáz és leszállít! – (Veszélyre nem is gondoltak, lehet, hogy akkor azért nagyobb biztonságban éltek a gyerekek, mint most?) Elég önálló gyerekké alakultam.

Kis iskolás voltam, első osztályos, akkor még számológépeink voltak golyókkal. Egy évig palatáblán írtunk, a szavakat mutogattuk is, ahogy a hangokat képeztük. Aztán ezek már megszűntek, nem kellett többé, más oktatási rendszer következett. Rossz dolgokat csináltam, a mai napig nem értem, hogy mertem én ezt megcsinálni? Az osztálytársam mondta, hogy nekik van egy szövőszékük és azon szőnyeget lehet szőni. Engem ez rémesen érdekelt, mint olyan, mi az a szövőszék? Ezt meg kell nekem nézni. Az iskola után nem mentem haza, hanem elmentem a barátnőmmel a tanyájukra és ott kipróbáltam a szövést. Természetesen ez nem ment, de én azt mondtam, hogy tudok szőni. Hát oda engedtek ülni és a már elkezdett szőnyeget akartam folytatni. De sajnos összegubancoltam az egész szőnyeget, amit már elkezdtek, végül le kellett bontani. Este lefektettek, magamban már szűköltem, nem a megszokott, otthoni illatos kiságy fogadott, az anyám este mindig megfürdetett, (egy öreg, több lyukas) „burzsuj lepedőben” törölt szárazra, de előtte mindig odavitte a kályhához és felmelegítve hozta a vizes testemre. Én a tanyán, egész éjjel sírtam, hogy hol van az anyám. Közben valami egész éjjel csipkedett. Reggel mentünk az iskolába és csodák, csodája, hogy, hogy nem, az én szép Anyám, akit akkor még szebbnek láttam, jött velünk szemben feketébe öltözve, és sírt, hogy hol lehet, nincs meg az ő kislánya. Biztos keresett és hivatalos helyen akarta éppen bejelenteni gyermeke eltűnését. 

Amikor megláttuk egymást, sírva rohantam oda, ölelkeztünk, csókoltuk egymást. Kérdezte: „hol voltál? Miért mentél el? Hát szabad ilyet csinálni….?” De nem vert el. (A mai napig sem tudom felfogni, miért csináltam én ezt?)
Aztán még volt ilyen eset. Elmentem egy másik osztálytársamhoz és ott meg a nagy állatszeretetem miatt a kutyával akartam beszélgetni, nekünk soha nem volt kutyánk. A kutya meg volt kötve, én lehajoltam hozzá és Ő örömében, vagy ijedtében, jól beleharapott a számba. A vér ömlött. Lefeküdtem a földre és bőgtem a vér miatt. Egy arra jövő cigányember emelt fel, zsebkendőjével törölte meg a szám, aminek rémesen büdös dohány szaga volt, (de mégis jó volt, hogy a vér ne folyjon a számba.) majd felemelt és sietős léptekkel vitt, cipel haza a karjában. Az anyám majdnem megőrült, ijedtében, sietősen egy salátás tálba öntött hipermangánt és azzal fertőtlenítette le a nyílt sebet. – Ezután a konyha asztalra fektetett, - nem tudom miért – ott elaludtam, orvoshoz azonnal nem lehetett menni, mert nem volt otthon, csak később mehettünk, de már nem kapcsolta össze, azt mondta az orvos, szebb lesz így a seb. Hát a mai napig megvan az orrom alatt a kutyaharapás nyoma. Szegény anyám, mit élhetett át!?

Volt egy nagy fekete zongoránk. Egy holland tanár járt hozzánk más gyerekeket is tanítani és engem is próbált. Annyira pipadohány szaga volt, az órái elől inkább elmenekültem otthonról, helyette befonattam a hajam, mert az nekem nagyon tetszett. Ha mégis elcsíptek zongorázni, kínomban végig csináltam, de verte a kezem a billentyűkhöz, szidott tört magyarsággal, és még így az újtechnikát sem tanultam meg. Senki sem mondta meg, miért csak azzal az újjal üthetem le azt a nyomorult billentyűt, miért kell az F-nél átváltani a hüvelyk újra? Csak ezt így csináld. De miért?. (Amikor viszont a tanár elment, én leültem a zongorához és olyan futamokat játszottam, azt hitték, hogy valaki más csinálja. Így aztán magamtól tanultam meg, hallásból zongorázni, tangóharmonikázni, de hibás ujj-technikával. Azért az anyám óvódásainak táncánál is muzsikáltam, (Brahms V. Magyar táncára, - igaz volt benne hamis hang, ütemhiba is, - én is hallottam - Anyám vájtfülű zenetanár kollegái biztos fogták a fülüket kínjukban, de nem ez volt a lényeg, anyámnak volt „zenésze”, míg másnak nem, úgy kellett fogadni zenészt, mégis zenére táncoltak az óvodásai. Még később muzsikáltam én lakodalomban, és kultúrházban is, hogy a bál el ne maradjon, - ha nem jöttek el valamiért a zenészek).

Aztán elköltöztünk. Az kis iskolás társaimtól elbúcsúztam, fel sem fogtam, mi is az a búcsú és a költözés. Jó korán hajnalban oda állt a lovas kocsi és felrakták a bútorainkat. Hárman előre ültünk a bakra és a lovas derékig betakart bennünket szúrós, büdös, szürke takaróval. Az út fárasztó volt. De én egész úton a lovak fenekét néztem, ahogy siettek, szedték a lábukat és patáik ütemesen verték az utat. (Ha a ló pisilt, akkor a kocsis megállította a lovakat. Kérdeztem, hogy miért? Azt felelte, azért mert a cipeléstől, a tehertől, az erőlködéstől megszakadna a hólyagja.) Ha elvégezte a dolgát, akkor meghúzta a gyeplőt és mondta: „Nye, Juci…, vagy Hó! Az a szó az állj-t jelentette. Mentünk, haladtunk és közben néha-néha az ostor végével ráhúzott kicsit a lovakra. Végre megérkeztünk, új hely, új emberek! Mint szervező óvónő, egy elég szegényesen felszerelt óvodát kapott, amiből lassan, de szisztematikusan csodálatosan szép, mindennel ellátott óvodát alakított ki. De ehhez az kellett, hogy éjjel-nappal dolgozott. Akkoriban a pedagógusok tanító-nevelő munkájuk mellett más feladatokat is kaptak, agitálás, összeírások, a szülők látogatása és stb., és ilyenkor engem is magával cipelt, mert nem tudott kire hagyni. Nem úgy, mint ma, hogy közel van a nagymama, ha nincs, akkor fizetünk egy bébiszittert stb., aki ebben segít. Nem segített senki, így magával kellett, hogy cipeljen. Hát ugye, mikor fájjon a fül és legyen lázas a gyerek, mint ilyekor, amikor az anyjának dolga van. – Szegény Anyám cipelt, felemelt, megint letett, bőgtem, húzattam magam, de nem volt mese, menni kellett, a kiadott munkát meg kellett csinálni én meg picsogtam. Csak akkor nyugodtam meg, amikor végre, a megadott házhoz értünk. A lakásban, ha bent volt macska, nem volt baj, mert akkor megfeledkeztem a fülfájásról. Ha csak kiskutya volt, az nekem nem jó, annak – szerintem - szagát éreztem, ahogy lihegett. (A kutya támadó ragadozó, neki nem gond, ha büdös, ha melege van, liheg, a száján engedi ki a párát, míg a macska egészen más, Őkelme rejtőzve támad, s ha büdös lenne, akkor felfedné magát, tehát a bundáját rendszeresen lekezeli, hogy ne legyen szaga, mert akkor felfedné magát. Általában cirmos macskának örültem a legjobban, ez esetben békén ültem a kályha és a fáskosár mellett a földön és macskáztam. – Már nem fejt a fülem, csak lassan indulni kellett haza, de én nem akartam menni. Kértem, adják nekünk a macskát, de legtöbbször nem adták. (Ha mégis elvihettem volna, - végre örültek, hogy valaki elviszi a kiscicát, úgy is csak felesleges, - akkor meg az Anyám nem engedte, hogy elhozzam.) Ezért megint kezdődött a bőgés, ami ismét hazáig tartott.)

Az évek szálltak, kezdtem nagyobbacska lenni, már ötödik osztályos, amikor anyám munkahelye megszűnt. Ekkor egy nagyon rossz állapotban levő lakást kaptunk, ami nem is volt nevezhető lakásnak, csak mosókonyha és kisebb nyári konyhából állt a fala vizes, salétromos, agyaggal kellett felmázolni az aljzatot. Az anyám először napszámba járt, majd megpróbált ruhákat varrni, abból a kis varrásból összeszedett pénzből próbáltuk fenntartani magunkat. (A villanyvasalót én szereltem, javítottam meg, hogy vasalni tudjon.) Ez idő alatt petroforon (főzőeszköz, ami petróleummal működött, a mai gyerekek ezt már nem ismerik, régi, divatja múlt) főztem neki a szalonnán pirított tarhonyát krumplival, hogy mire haza ér valamit tudjon enni. Így éltünk. Rémes időszak volt, sokat nélkülöztünk, Tbc-s fertőzést kaptam a nyirkos lakás és a rossz táplálkozás miatt. Az anyám mindent megtett értem, járt a kórházba és hozott a kis pénzéből egy kis gyümölcsöt és finomságokat.

Aztán három év után, minden rendeződött, az anyám ismét visszakerült pedagógusi állásába és az életünk újból széppé vált. Nagyon sokszor költöztünk, az anyámat is sokszor áthelyezték – később én is költöztem, a helyszínek sűrűn változtak. Életemben vagy 16 helyen éltünk, az anyámat is, mint többszörösen kitüntetett, szervező óvónőt később újból áthelyezték, megint egy új helyre. ( Itt ismét a sok munka, új kihívások előtt álltunk. Pl.: A Csepeli Vasműt felkérte, hogy patronálják óvodáját, - ezután jöttek a csodálatos hinták, az egyik ruhagyártól anyagok, amiből először a dajkával közösen csíkokat vágtak, majd összevarrták, ezekből a gombolyagokból – feléből - szőnyegeket szövetett – a faluban. Megtanította neccelni a dajkát, gyönyörű csipketerítőket készítettek a gyerekek kisasztalaira stb. Nekem ismét új iskola, új tanárok, új osztálytársak, akiket meg kellett ismerni, szeretni. Már nagyobbacska voltam, vett nekem egy kismotort, azzal szaladgáltam az ügyes-bajos dolgait intézni. (Sajnos a kismotor gyújtása mindig elromlott, örökké hordani kellett javíttatni.). Ha nem jött egy-két gyerek óvodába, engem kért meg: „Ugyan már szaladj el és látogasd meg a gyerekeket, és kérdezd meg, miért nem jönnek el az óvodába, mi a baj?!" Én, mint a szélvész, már ott is voltam. A gyerekek szerettek. Különösen, ha vittem nekik egy kis cukrot, csokit.

Kis pénzt akartam keresni. Téli szünetben kutyákat mentem összeírni, minimális pénzt fizettek érte. Sajnos több lett a kár, mint a haszon, mert a nagy hóban elázott a bakancsom és bizony többe került annak a megjavítása, mint a keresetem volt, vagy újat kellett venni, ugyanis még tanyára is ki kellett menni a térdig érő hóban. – Itt is, az óvónői szolgálati lakás az óvodával együtt volt. Én igyekeztem begyűjteni libákat, nyulakat, hogy minden legyen. Amikor jöttem haza az iskolából megláttak a gyerekek, rohantak elém, mindenki ölelt, de a libák is. Örömükben elém szálltak a kapuhoz. Nagy volt a ricsaj, a gyerekek is, a libák is félre fordított fejjel néztek rám és kedves hangon „libanyelven” lágyan beszéltek hozzám. A 2 nyúlból vagy 30 is lett, az anyám elkezdett aggódni, ha jön a tanfelügyelő – aki akkoriban igen sűrűn meglátogatott, – majd bajba sodrom ezekkel az állatokkal, sürgősen intézkedjek, tüntessem el. Ezt könnyű volt csak úgy kimondani, de, hogy? Hova? És hol van a lélek? Ezek nekem a barátaim voltak. A nyulak olyan fúrásokat végeztek, hogy egyik kamrából a másikba fúrtak alagutakat. Bementem másik kamrába, jé, hát hogy kerül ide nyúl? Sürgősen el kellett osztani. 

Nagy gondot okoztam továbbra is a cirmos macskákkal. Nem engedte a macskát az ágyba. Én meg szokásom szerint bepólyáztam és magam mellé fektettem. Ősszel mindig újabb macskát találtam, mert egyedül, árván, sírt az utcán, hát haza hoztam. Az Anyám ismét mérges lett az újabb macska miatt és azt mondta, azonnal dobjam ki a kisablakon, az ágyban nem lehet a macska. Hát kénytelen voltam szót fogadni, és kitenni a kis óvodáskorú macska szűrét, holott már tudtam előre ennek nem lesz jó vége, mert a macska sírni fog. Úgy is lett. Szegény kis lélek egész éjjel sírt, nem hagyta abba, az ablak alatt a hidegben. Ettől egész éjjel nem tudtunk aludni. Akkor a libák is bajt csináltak, pont egy olyan asszony ruhájába csípett hátulról, akibe nem kellett volna, amiből baj lett. Vigyázni kellett, mert ha véletlen bejutottak az előtérbe, ahol a gyerekek fogasra felakasztott táskája, ruhája, és sapkája lógott, akkor leették a sapkájukról a bojtot.

Az anyám egy személyben óvónőként, napközit is vezetett. Írta a tanterveket, majd a számlákat, hogy milyen élelmiszereket vettek, mindent precízen kellett elkönyvelni, ezek a munkák csak akkor történhettek, amikor már a gyerekek hazamentek. Sok volt a tennivalója, és hogy én ne zavarjam, lábujjhegyen lépkedtem, had számoljon, vagy – kínomban, - csendben rajzoltam. Ha úgy volt kedvem, átmentem a harmadik szobába harmonikázni. (Nagyon sok népdalt, nótát tanultam meg, mert vidéken éltünk. Ez arra is jó volt, ha szomorkodtam, akkor jól kibőgtem magam a harmonikázás közben.)

Volt egy nagyon jó barátnőm, állandóan együtt töltöttük a szabadidőnket, összebújva, megbeszéltük a kisebb titkainkat, ha olvastunk egy jó könyvet. azt is átbeszéltük, aztán az iskolai dolgokról, - egyszóval kezdtük élni a kis-nagylányok életét. Együtt jártunk moziba, röplabdázni, sétálni és terveztük, ha nagyobbak leszünk, milyen lakásunk és hány gyerekünk lesz. Az anyám ezt nem nézte a legjobb szemmel, amikor el akartam kérni magam, hogy mennénk sétálni, nem engedett el:, „mert akinek ilyen rendetlen a szekrénye, az ne menjen sehova sem, hanem az rakodjon! Anyai szigor! Aztán folytatta: „Mi akarsz te, lenni? Milyen asszony? Akinek ilyen a szekrénye? Ez rémes! Erre oda ment és minden darabot egyesével kidobált a szekrényből! - Csak úgy repkedtek ki a ruhák…! „ Állati pipa voltam! Elrontotta a programunkat a barátnőmmel. Hát nem volt mit tenni, kénytelen voltam egész délután rakodni. Utána oda jött és megnézte. „ Ez igen! Így kell ennek kinézni!” Igen, de még most is pukkadtam miatta, meg tudtam volna őrülni, mert már elrontotta a délutáni programokat. (Hát őszintén megmondva, ez sokszor eszembe jutott, és én azóta mindent élére rakok a szekrényekben és takarítok) Nagyon egyedül éreztem akkor magam, igen dühös is voltam rá, de szerencsére a macska azért oda jött vigasztalni.

Kapott az óvoda 5 q szenet. Nem volt, aki berakja a pincébe. Na, majd én akkor berakom Neked, mondtam az Anyámnak. „Á, nem szabad azt neked, egy ilyen kislánynak, megerőlteted magad.” Mondta az Anyám. Ekkor már II. gimnazista voltam. Gondoltam, most már azért is megmutatom! Neki estem és belapátoltam, vagy vödörrel beöntöttem a kisablakon a pincébe. Még a gyerekek is segítettek, a kis kezükkel rakták bele a vödörbe a tojásszeneket. Hát elég nagy meló az ilyen, de az Anyámnak megcsináltam. Az iskolába bejáró voltam, minden reggel busszal utaztam a többi diákkal. Ez elég fárasztó dolog, de egyben feldobó is, mert a diákokkal az úton, a busz hátsó részében ülve ment a viccelődés, élcelődés egymással. Volt, aki a verset tanulta, volt, aki álmosan nekidőlt az üvegnek.

Nehéz évek voltak, ezek, de hamar elrepült az idő! Sokszor gyötrődve, kegyelem kettesekkel átcsúszkálva matekból éldegéltem. Akkor jöttek a bálok, az anyám varratott egy csodálatos ruhát, nagyon sok anyagból. Amikor keringőztem csak úgy repült a szoknya utánam. A fiúk udvaroltak. Még a gimnáziumba jártam, amikor minden reggel találkoztam és felfigyeltem egy fess katonatisztre, a szép feleségére és óvodás korú kisgyermekükre. Ahogy frissen, üdén, illatosan elhaladtak mellettem nagyon tetszettek. Biztosan a munkahelyükre igyekeztek, vihették a gyerkőcöt az óvodába. Hát nekem annyira megtetszett a családi idill, hogy én is ilyen életet képzeltem el magamnak. Na de ne ábrándozzak, mert már itt vagyok az iskolánál, hát gyorsan a hónom alól elővettem a Bocskai sapkát és a fejembe nyomtam. (Ezt minden diák utálta, én is, - mert lenyomta a hajamat -, de, ha tanár meglátta, hogy nincs a fejünkön a sapka, akkor ezért az ellenőrzőbe beírás következett.)

Később gyors-gépíró iskolába iratkoztam, közben műszaki rajzot is tanultam. A barátnőm és családja Budapestre költözött. Én maradtam az anyám nyakán, úgy éreztem, nekem is már mennem, mozdulnom kellene valamerre, hiszen több osztálytársam elköltözött, munkát keresett Budapesten. Nem maradhatok tovább, csak az Anyám, keres rám. Helyi viszonylatban semmilyen munkalehetőség nem adódott, ami adminisztratív feladat számításba jöhetett volna, azt már régen betöltötték. . Hát bepakoltam a nagy, fekete lakkbőröndbe és elindultam Budapestre állást keresni. Az Anyámtól elbúcsúztam, valamennyi pénzt adott, ami 1-2 hónapra elegendőnek tűnt, legalább is az albérlet kifizetésére. Mind a ketten sírtunk, de azért elengedett. Először a barátnőm családjánál húztam meg magam, jóformán egy ágyban aludtunk egy pár hétig, amíg nem tudtam egy „ágyra járást” szerezni. (Ez azt jelenti, hogy nem külön szoba, hanem a háziakkal egy szobában aludni, lavórban fürödni, mosni,- ha volt is fürdőszoba, legtöbb esetben a háziak nem engedték, hogy azt az ágyrajáró használhassa. . Jó sokáig ilyen helyen laktam, csak amikor már stabilizálódott a munkahelyem, akkor tudtam magamnak szerezni egy orvosnőnél cselédszobát. (De itt sem használhattam a fürdőszobát.)

A munkaközvetítőkben először rémesen keserves munkahelyet kaptam, de el kellett fogadni, addig is keresek egy kis pénzt. Csak 1-2 hétig bírtam a munkát, majd később, némi ismeretség és összeköttetés útján, sikerült egy szobrász-keramikusnál tanulóként elhelyezkedni. Az első fizetésemből vettem az anyámnak egy pulóvert és egy esernyőt. (Amikor átadtam neki elsírtam maga, de Ő is.) A lakbér 600.- Ft. Ez nagyon sok volt, majdnem a fizetésem3/4-része volt egy hónapra. Ebből enni csak a befizetett ebédre jutott, utána vacsorára; lekvár, szalonna, amit még otthonról hoztam, vagy töpörtyű egy kis uborkával. Aztán ugye jött az összehúzódzkodás, volt fizetés, nincs fizetés. A szobrász keramikusi hely tetszett. Nagyon sokat tanultam, sajátítottam, lestem el a szobrásztól, amit további életemben-, jelenleg is hasznosítok.

Sajnos befejezni a tanulmányokat nem sikerült, mert a mester, anyagi csődbe jutott. Hát akkor próbálkozzunk adminisztratív vonalon elhelyezkedni. Ekkor kerültem a Fegyveres Testületekhez. Aztán ez a hely, további életem meghatározója lett, a legszebb napjaim következtek, mert amilyen segítséget, embertársi szeretetet, megbecsülést én kaptam, ezt szavakkal nem lehet elmondani. Egész további életem ezen, nemes feladatok ellátásának szenteltem. A Testületen belül végtelen sok helyen, területen dolgoztam, különböző szervezeteit ismertem meg, ide-oda helyeztek, sokat költöztem, áthelyeztek, a legfrekventáltabb helyein is dolgoztam. Munkámmal mindenütt maximálisan meg voltak elégedve, számtalan kitüntetést, Kiváló Dolgozó jelvényt és egyéb magas elismeréseket, pénzjutalmat is kaptam, sőt lakást is. De ha túlórázni kellet, nem nyűglődtem, hanem szó nélkül csináltam, megértettem, hogy most dolgozni kell, el kell végezni a feladatot. Mindig siettem, hajtottam magam, hogy mindent időben elvégezhessek.

A középiskolás vágyam, hogy katonatiszt férjem legyen, az is úgy elképzelésem szerint alakult. Sajnos az első gyerekünk betegen, koraszülöttként, agyvérzéssel született, 1,25 kg-mal. Ekkor 22 éves voltam. Nagy, hetes KISZ esküvőnk volt, hét menyasszony- hét vőlegény egyszerre esküdtünk, egyszerre mondta ki az IGENT! Aztán mindenkinek kb. egyszerre született meg az első kisgyereke is. Nekünk rémesen nagy fájdalom volt, míg mások örömmel mutogatták a kicsiket, addig, mi jártuk a kórházat, hogy végre haza hozhassuk gyermekünket. De sajnos már 9 hónapos volt, még akkor is csak alig volt 1,95 kg-os. Megmondták, hogy béna és fogyatékos marad. Hazaadták, de állandóan kórházba kellett hordani, ami kocsi nélkül igen nagy megpróbáltatás volt mindkettőnknek. Állapota nem javult, majd 2 éves korában eltemettük. Az ismerősök, barátok a katonatársak mind eljöttek a temetésre, hogy bánatunkban osztozzanak. Rémesen volt! Ki-kijártunk a temetőbe, de aztán áthelyeztek máshova bennünket, már egyre ritkábban tudtunk a távolság miatt ellátogatni a kis sírhoz, végül aztán teljesen elmaradt. Halottak napján azért, emlékére gyertyát gyújtunk!

Utána jött egy szép súllyal született gyermek, a fiam, akinek nagy öklei voltak, jó hangosan sírt, hadonászott, látszott, hogy ez aztán egy komisz gyerek lesz. Gyönyörűen fejlődött, ette a spenótot, jól aludt, nem betegeskedett és már az orvos is azt mondta, hogy Óriás bébi. A karom majd leszakadt alatta, olyan súlyos volt. Sajnos az első gyereknek kétoldali-, a fiam pedig jobb oldali csípőficammal született. Mindkét gyerekkel kezelésekre kellett járni. (Ezt nem tudom születési rendellenesség volt-e, vagy orvosi hiba?) Majdnem másfél évig volt rajta a Frejka párna és utána a kengyel. Ezek a kórházba járások nagyon fárasztóak, a gyereknek is nagy törődés. Az úton összement a tej az üvegben, akkor mit adjunk neki enni? Mikor érünk még haza? Nyűgös és fáradt volt szegény. Az állomás a lakóteleptől vagy 3 km-re volt. A szél lefújta a takarót a gyerekről, már az apja sem bírta karban cipelni, a nehéz Frejka párna nyomta, nagyon kényelmetlen az ilyen tartás. Ha lakásban közlekedett, valósággal spárgába ki volt feszítve a kis lányba, felállni sem tudott, úgy csúszkált ide-oda. Másfél-két éves korában indult el, míg más gyerek már 9 hónapos korban jár. (De az első lépéseit, amit megtett megsirattuk örömünkben.) Amikor még ágyban fekvő baba volt, alig várta, hogy kivegyem az ágyából, hogy a nyakamba kapaszkodhasson. Ilyenkor oda kellett menni vele az ablakhoz, mert nagyon szeretett kinézni. Ekkor mondogatta: „ott, ott, és a kis kezével mutogatott kifelé az ablakon. „Apupa és Anyunya!” Ezek voltunk mi. Természetesen a cirmos macska, a Lalika, akkor is kellett. Nagy boldogság az, amikor a macska oda simult hozzá, és ő finoman a kis kezével cirógatta. Ezek a legszebb évek, az ember oly szívesen gondol vissza, igaz akkor még nem voltak ilyen nagyszerű pelenkák, mi még mostunk és kint teregettük, szárítottuk a napon. Aztán dolgunk végeztével délután 3 óra felé összejöttünk a telepen és a nagy betonúton elindultunk gyerekeinkkel sétálni és megtárgyaltuk, hogy mit főztünk, milyen új receptek vannak, mit mondott az orvos, milyen új szavakat tanult a gyerkőcünk. Elvittük a strandra, napoztattuk a kis testét és újabb és újabb szavakat tanult meg.

Neki a mániája lett, lefekvéskor kapott az alváshoz egy hatalmas fehér zsebkendőt, azt az orrához tette és az ujját szopta, csak úgy tudott elaludni. De ennek a zsebkendőnek Hypó szagúnak kellett lenni, mert ha nem, akkor ledobta. A bölcsödét nem bírta, szájfertőzést kapott, még félévet otthon kellett vele maradni. Már 3 éves lehetett, amikor elvittük magunkkal biliárdozni. Mondtam neki, nekem a legjobban a piros golyó tetszik. Erre haza megyünk és a gyerek elő veszi a piros golyót, hogy „anyu, ezt neked hoztam….” ! Hű, hát ezt nem lett volna szabad hazahozni, mert a bácsik nem tudnak majd biliárdozni, mi lesz most? És ez nem a mi tulajdonunk, másét nem szabad megkérdezés, engedély nélkül elhozni. – Ezt vissza kell vinni.” - /Visszavittük és elnézést kértünk./ Óvodában nagyon aranyosan viselkedett.

Új lakást kaptunk, és volt a Lalika macskának egy fa háza, természetesen őt is magunkkal hoztuk. Az emeletes házunk mellett, a még nem parkosított résznél a zöldbe letettük a kis házat. Minden reggel, amikor mentünk dolgozni, vittük a gyereket a sarki óvodába. Előtte pedig oda adtuk a Lalikának a reggelijét. A macska már várt, megette a falatokat, majd elkísért bennünket az óvodáig és onnan visszafordult. Boldogok voltunk a macskával. Majd egy reggel mentünk és a Lalika élettelenül ott feküdt a kisházban, valaki megmérgezte. – Hát ezek az esetek rémesek. Ezen nem tudtunk sokáig túljutni. Mindketten sírtunk. Egy zenés presszóba mentünk a férjemmel és a kisfiammal, ahol krémest eszegettünk. Oda jött a férjem kollegája és felkért táncolni. Ezt a fiam nem bírta elviselni és a táncot abba kellett hagyni, mert a gyerek rángatta a ruhám, hogy üljünk le. Nagyon féltékeny volt. Vagy egyszer lázas beteg voltam és délután ledőltem az ágyra, rázott a hideg, mondogattam, „jaj, nagyon fázom….” Ezt a kicsi kis gyerek meghallotta és oda ment a kiságyához és kihúzta a rózsaszín takaróját és betakart vele. Ezt sem lehet elfelejteni.

Már első osztályba járt, amikor látta, hogy egy kutya megijesztett egy macskát. Én is ott voltam, a macska, természetesen felborzolta a szőrét és a farka valami isteni szép volt, szinte minden szál szőre külön állt. A fiamnak mondtam, szegény macska, hogy megijedt, látod milyen csodálatos a bundája. Nagyon tetszett. A gyerek ezt megjegyezte és legközelebb megfogta a macskánkat és átvitte a szomszédba, hogy a macska lássa meg a kutyát. Az ijedségtől bekövetkezett a szőrfelborzolás. Aztán a macskát a hóna alatt fogta és rohant vele haza és kiabált: „Anyu gyere, nézd! Én rohantam, hogy mit kell nézni? Hát szegény macska a félelemtől csodálatos bundával és farokkal, a gyerek meg figyelte az arcomat. Azt mondta, „azért csináltam, hogy lássam, mennyire örülsz!” Igaz, nagyon tetszett, de meg kellett magyarázni, hogy a macskának ez nem jó, szívbajt kaphat a félelemtől, ilyet nem lehet többet csinálni.

Vagy amikor hívtam volna vacsorázni elkiabáltam a fiam nevét! – Á…., dehogy a fiam jött, hanem jöttek helyette a macskák, ő tovább játszott, meg sem hallotta! /Sok, macskás történet./ Amikor már megint megszaporodtak a macskák, az Anyámnál nyaraltunk. Mérges lett a „nagymama” és azt mondta: tüntessem el a macskákat, nem érdekli, hogy hova teszem, de vigyem el. Hát kínomban beletettem egy zsákba és két utcával odébb kiengedtem őket. Hazamentem és mondtam, hogy elvittem. Közben az Anyám neccelt, a kis széken ült. A hangulat csapnivaló volt, nem beszéltünk, egyfolytában a macskára gondoltam. Ő sem szólt egy büdös szót sem. Egyre idegesebben, sietve mozgott a kezében a necc tű, majd láttam az arcán, hogy rémesen szomorú. Ekkor elsírta magát…”szögény állatok, hun’ löhetnek most…?” (Sokszor ő-zött, mert tájszólással is beszéltünk.) Hát nem tudom, de már akkor én is sírni kezdtem. Nagyon bánatosak voltunk, már éppen lefeküdni készültünk, amikor BEVIHARZOTTAK A MACSKÁK! Akkor aztán kitört az örömujjongás. Megjöttek a macskák!

A házasságunk a sok költözés, helyezkedés és egyéb problémák miatt, elromlott, úgy láttuk jónak, ha külön éljük a továbbiakban az életünket. Új helyre költöztünk. Most már jobban oda kellett figyelni a pénzre, a beosztásra, a IV. emeleti lakásunkba télen fel kellett hordanom az olajat, ami nehéz. Bele kellett önteni a kályhába, az sem sikerült, sokszor ráöntöttem a kályha tetejére és sokáig nagyon büdös olajszag terjengett a lakásban. De jött a jó idő és ilyenkor, a lakótelepi házunk előtt ácsorogva, egy kicsit pihentünk, beszélgettünk kikapcsolódva az asszonyokkal, míg a gyerekeink játszottak a fűben, vagy kerékpároztak. Közben, oda-oda néztem a fiamra és látom ám, hogy az egyik kisfiú kerékpárjára ül. Gondolom, csak egy körre adta oda neki a szomszéd fiú, ezt így szokták. Erre a másik háztól ebben a pillanatban oda rohan egy férfi és lerántja a fiam a kerékpárról és kegyetlenül elkezdi pofozni. Nekem sem kellett több mint az őrült, pillanatok alatt átugráltam az árkot és már is ott termettem a fiam mellett. Kérdeztem, miért bántja Ön más gyerekét? Próbáltam nyugodt lenni, de legszívesebben én is neki mentem volna. Azt kiabálta: „ellopta a fiamtól a kerékpárját". Ekkor alaposan megmondtam a magamét. Az ember ilyen esetben akár oroszlánná is válik, hogy megvédje gyermekét.

Egyszer kaptunk egy törött szárnyú baglyot. Nagy volt az örömünk, a nagyszobában egy jó, nagyméretű fikuszra tettük, ott éldegélt. Mivel egeret nem tudtunk neki szerezni, így húsdarabokat vásároltunk a hentestől, azzal etettük. (Nem evett az sokat, de mégis a mi kis pénzünkhöz mérten sokra jött ki egy hónap alatt, nagyon be kellett osztani. Már egész jól érezte nálunk magát a madár, sokszor azért féltem, mert úgy éreztem, egész éjjel engem figyel a madár. Az utcai villany bevilágított és a sziluettjét láttam a madárnak. Amikor én megmozdultam az ágyban, akkor a bagoly is forgatta a fejét. Attól féltem, hogy egyszer oda repül, azt hiszi, hogy én is egér vagyok, amiért mozgolódok. Egyszer kivittük a konyhába, egy új helyre, mert a fikusz alatt elhelyezett porszívót lekakilta, nem lehetett jóformán lemosni róla, lemarta az ürülék a festéket is. A kis konyhai ablak nyitva volt és elég közel helyezkedett el a madár egy vastagabb gallyon. A tavaszi szellő és illat beáramlott az ablakon, a madár tollát kissé felborzolta. Erre neki sem kellett több, megfordult és egy pillanat alatt eltűnt a szemünk elől. Nagyon sajnáltuk, de védett madár, nem tarthattuk ott örökké.

Más: a fiamék álarcos bálra készültek hát gondoltam magamban, most én készítek egy olyan jelmezt, amit nem nagyon lehet látni sehol, hadd örüljön ez a gyerek. Egy akkora tarka tehenet rajzoltam és festettem, nagy foltokkal, valósággal életnagyságúra sikerült. A váza fából készült, a gyerek a favázat fogva a bálban ballagott a tehén mögött. – Istenien sikerült. Elkottyintotta magát az iskolában, hogy milyen jelmeze lesz, pedig nagyon megkértem rá, ne szóljon senkinek, had’ legyen ez meglepetés. De a barátjának mégis csak elmondta. Erre a barát is tehénnek öltözött. De ők csak egy pokróccal takarták le a gyereket, és jobbról-balról tejeszacskókat aggattak a derekára. Ötletnek nem rossz! Hát az igazat megvallva, nem mi nyertünk, hanem a másik gyerek, azt ne részletezzük, hogy miért. Aztán a tehenet annyira megszerettük, no meg az igazság, nem tudtuk hova tenni termetes mérete miatt, így a IV emeleti lakásunk konyhájában, a fal mellett helyeztük el, több évig ott „lakott”.

A következő költözéskor a katonákra bíztam, hogy helyezzék el valahol, kidobni nem akartuk, Pestre meg nem vihettük fel, de ők megnyugtattak, ne féljek, nem lesz kidobva, azt mondták a KISZ-klubban fogják elhelyezni. Meg kell jegyeznem, mindig többet akartam, ezért igyekeztem minden lehető megoldást megtalálni, hogy jobban éljünk, több pénzünk legyen. A munkahelyemen helyettesítést is vállaltam. Közben az akkoriban divatos népi tányérokat festettem, mondhatnám orrvérzésig. Sokszor 20 tányér is száradt az erkélyen vagy a szobában, ezekre kalocsai vagy matyó minta került. Ez sem volt elég. Észrevettem, hogy munkavégzéskor hazafelé menet a lakótelepeken unatkozó gyerekek üldögélnek a lépcsőn, veszekednek, tökmagot rágnak és rendetlenkednek. Hát ezt nem lehet nézni, itt valamit tenni kell. Megemlítettem a vezetőknek, vannak az alagsorban üres helyek, ahol pinceklubokat lehetne kialakítani a gyerekek részére. Ebbe bele is mentek és nagy segítséggel, bútorokat, felszereléseket kaptunk. Így 17-20 gyerek is összejött, a nyitva tartás este 7-órág volt engedélyezett. Nem volt nagy gond, mert tudtam a gyerekekkel foglalkozni, az Anyámnál mindent megtanultam én, hogyan kell lekötni a gyereket. Volt bőrdíszmű szakkör. Jártunk múzeumba is, labdajátékok stb.

Bárhova költöztünk, mindenhol megvalósítottam az elképzelésem, így a későbben hazaérő, akár bejáró szülők nyugodtan lehettek, mert tudták, hogy gyerekeik jó helyen vannak. (Ezért a tevékenységemért elismerést kaptam és a SZU-ba, Békevonattal egy jutalom utat kaptam, de sajnos időhiány miatt ezt nem vettem igénybe. (Közben befizettem egy kis kocsira is, a pénzből tudtam, havonta fizetgetni, Ez több évig tartott, de megérte. Még az Anyám is megtanítottam népi tányért festeni, ő is a nyugdíját ezzel egészítette ki. A fiam sajnos megharagudott rám, mert levittem a klubba a „Gazdálkodj okosan” c. társasjátékát, hogy miért tettem ezt? Gondoltam, hogy egyszer ezzel is játszanak a gyerekek, hiszen Ő is esténként ott töltötte az időt. Ez esetben ez egy felejthetetlen emlék maradt, hogy nekem miért kellett az oda levinni? A mai napig nem érti ezt meg és nem bocsájtotta meg.

Megint több év telt el, már nyolcadikos lett. Neki is régen külön szobája van, t, igyekeztem mindent beteremteni. A rendcsinálás elég keservesen sikerült. A kiadott feladatokat soha sem csinálta meg, már ekkor barátja is lett. (Nekem mindezek mellett sokszor még túlóráznom is kellett. Jól esett volna egy kis segítség. Kulcs a nyakban, vagy már nagyobb korban, a zsebben. Soha sem értettem, miért van a szekrényére felrakva jó pár tojástartó, tele tojással, rá van írva a figyelmeztetés: „vigyázat, xy-évjáratú!” Mit akar ez jelenteni? Hogy én, ha tojás szűkében vagyok, nehogy elhasználjam ezeket főzésre? De soha sem jártam a szomszédba sóért, paprikáért sem, nemhogy tojásért? Miért kellene nekem a fiam szekrénye tetején tartott tojás? Aztán egy nap nézem én a házunk előtt a beton járdát. Érdekes, milyen sok tojás van itt széttörve. Honnan kerül ez ide? Nincs is itt zöldséges bolt. Máshol nincs ennyi tojás eltörve. Aztán sikerült meglátni, amikor fentről barátjával célba dobtak egy kerékpárost. Hát aztán lett add el had, jól megmondtam a magamét, hogy ez többé ne forduljon elő, ilyet nem szabad csinálni, az embert akár meg is büntethetnék ezért. A gyerek kezdett elkanászodni.

Elég sok túlóra miatt nem tudtam úgy felügyelni rá. Elkezdődött a játékgépek látogatása, valósággal, szinte kezdett ez szenvedélyévé válni. Megkapta a havi zsebpénzét, a menzára, és az egyéb kiadásokra, de valahogy, nagyon hamar nincstelenné vált. A menzát sem fizette be, ott meg a felszolgálónak egy doboz csokoládét vitt és ezért cserében egy hónapig ingyen adta neki az ennivalót. A kapcsolatunk megváltozott. Ideges, ingerlékeny lett, durván beszélt velem. Nem sokkal rá, behívattak az iskolába, hogy gond van a gyerekkel, mert elmentek egy beteg osztálytársát meglátogatni és ott a kezébe került az akkor divatos, nyomkodós játék és az nála maradt. A beteg gyerek kereste és nem találta, majd az iskolában bejelentette a tanárnak. A fiam mondta, hogy elhozta, ezért majdnem eltanácsolták az iskolából. A tanároknak teljesen igazuk volt, de mint anya, minden erőmmel próbáltam védeni a gyermekemet. Ekkor Makarenkóra és Krupszkajára hivatkoztam, akik híres, orosz pedagógusok voltak és a javító intézeti gyerekekkel foglalkoztak. Szinte a javíthatatlannak bizonyultaknál is, módszerükkel nagy eredményeket értek el. Szerintem egy gyereket nem lehet az első alkalommal így elítélni és megbüntetni, mint egy igazi bűnözőt, hogy rögvest eltanácsolom az iskolából. Ezt így nem lehet! Meg kell beszélni vele az ügyet, szép szóval megmagyarázom és a helyes útra terelem. (Ezt az anyámtól hallottam, amikor otthon tanult, és hangosan felmondta az anyagot nekem.) Végül a tanárok ezt megértették. A gyerekem visszaadta a játékot, elnézést kért az osztálytársától a félreértésért ő csak egy-két napra akarta elhozni, hogy kipróbálhassa, játszhasson vele, nem pedig, eltulajdonítani.

Ahogy elváltunk, a férjem újból nősült. A fiam elvitte magukhoz nyaralni. Ahogy közeledett az iskolakezdés bevásároltam új íróasztalt, megvettem becsomagoltam a könyveit és már alig vártam, hogy beérkezzen a vonat, hogy újból láthassam a fiam. Hát rémes csalódás ért. Nem! A gyerek nem akart hozzám jönni, fogta az új feleség kezét és nem rohant hozzám, hogy megöleljen. Akkor ez nekem nagyon rosszul esett. De ez újból megismétlődött, csak valamivel később, amikor Ők is felkerült Budapestre. A gyerek ellátogatott hozzájuk, ez természetes dolog. Egy reggel eljött az apja és nagyon kimérten közölte: „csomagold össze a ruháit is, mert a fiam ezen túl velünk fog élni. Akkor már a kislányuk is megvolt, minden áron azt szerették volna, ha a két gyerek együtt éljen, hiszen féltestvérek. Hát nem volt mit tenni, ha valóban menni akar, akkor nem tarthatom itt erőszakkal. Egész délelőtt csomagoltunk, hurcoltuk le a ruhákat. A gyerek nagyon nagyképűen viselkedett velem. Hát elment! Üres lett a kis szoba, a szekrény, üres lett a lelkem, nincs már semminek sem értelme. Az árván maradt szobának nincs többé lakója. Sírtam, pedig nem is olyan régen, milyen nevetve tanultuk a Tisza c. verset, - mert akkor is késésben voltunk, másnap, felelés lett volna, de elvacakolta az időt. Nincs mese, akkor hozd ide azt a könyvet, vegyük át. „Tombold ki te özönvíz, tombold ki magadat….” „zúgva, bőgve törte át a gátot, el akarta nyelni a világot……” Én persze alaposan hangsúlyoztam a verset, biztosan a hangom a földszintig hallható volt. Közben gesztikuláltam, a lábammal csapkodtam a vizet, a falra, kőre hullott a habos víz, a gyerek meg pukkadozott a nevetéstől, és majd leesett a WC ülésről. De azért sikeresen megtanultuk.

A munkahelyemen elégé el voltam foglalva, csak esténként éreztem, hogy üres a lakás. Teltek a napok a hetek, majd egyszer úgy hét óra felé csörög a telefon: „Anyu gyere értem, mert itt állok kisgatyában, egy telefonfülkében, esik az eső, fázom és - haza akarok hozzád menni.” Érettségire készült. Tudtam, hogy matekból kiváló, ettől nem kell félteni. A programozás megy neki, de mi lesz a magyarral? – Abból semmit sem tud. Hát, ami biztos, az biztos, én legalább az első öt kérdést kidolgozom neki és pici cetlikre írtam, rá bíztam, csináljon vele amit akar. (Tudom, hogy nem helyes, de mégis, hátha segítek vele.) A gyerek az első öt tételből húzott egyet. Így sikeresen levizsgázott. Hozzá kell tenni, végtelenül maga alatt volt, mert az első nagy szerelmével éppen akkor szakított. Próbáltam vigasztalni, de nem sok sikerrel, ezért is segítettem. Aztán beszélni kell arról is, mint elvált asszony ez sem egy nagyon jó megoldás. Mindenre egyedül marad az ember, nincs egy támasza, csak lóg a nagyvilágban. 2017-ben is aktuális téma és már akkor is az volt. Most meg talán még nehezebb egy olyan párkapcsolatra szert tenni, hogy az hosszútávra szóljon, a szingliség idejét éljük. Már a házasság sem fontos, a gyerekek is az anya lánynevén vannak bejegyezve. Én is éreztem ezt. Amikor rákérdeztem egy partnerre, milyen elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban, a válasz? Semmi! Nősülési szándéka nincs, és nem szeretik vállalni más gyerekét. Ez volt a tapasztalat. Márpedig ezen sürgősen változtatnom kell, mert a gyerek szempontjából is ez nekem fontos. Aztán ez akkor sikerült, most már harmonikus házasságban élünk vagy 33 éve. A fiammal jól kijönnek, segítik egymást.

Ha nem is időrendi sorrendben, de az emlékek továbbra is előjönnek. Sokat tudnék írni a sorkatonai szolgálatáról, vagy arról, hogyan szereztem neki, mint frissen végzett programozónak munkahelyet, lakást, pedig csak egy álláskereső levelet írtam a nevében és olyan szerencséje lett, hogy ezzel egy időben lakást is kapott. Vagy a gyorsan megkötött házasságáról, de itt már annyira nem az anya véleményére hallgat egy gyerek, hanem megy a saját feje után. Ha beleszólunk, akkor ezt már nagyon nem szeretik a felnőtté vált gyerekek.