Kilenc éve, amióta anya lettem, évente legalább 365-ször találkozom azzal a kérdéssel, hogy nem unatkozom-e, illetve, hogy mikor térek vissza a munka világába… Bár nem vettem észre, mikor léptem ki belőle, belátom, tényleg nem egyértelmű, milyen kihívásokat támaszt az anyaság, ezért a könnyebb érthetőség kedvéért leírom egy átlagos, háromgyerek-terelgetős napomat:

5.40. Ébresztő.
Kávéval kezdem a napot, anélkül nem indul be a gépezet. Ezzel meg is jelenik az első kihívás: vajon sikerül-e azelőtt meginnom a kávémat, hogy kihűlne? A sikerráta kb. 50%-os, mivel a legkisebb fiam elég hamar megérzi, hogy anya mozgásba lendült és ilyenkor azt hiszi, hogy neki is kötelező. Sajnos ez a két bátyjára nem igaz, lásd később.

6.00. Reggeli készítése a családnak, tízórai az iskolásnak.
2. kihívás: kicsi fiam ekkor már jó eséllyel ébren van és vagy segíteni szeretne (miközben az ölemben van és én fél kézzel próbálok mondjuk kenyeret szelni) vagy követeli, hogy olvassak neki mesét, vagy sürgősen tisztába kell tenni. Esetleg mind a három, egyszerre. Ennek következtében a következő fél órám biztos elmegy ezzel az amúgy nem túl megterhelő feladattal.

6.30. 3. kihívás: a többiek felébresztése. Na, eddig minden könnyen ment, innentől nehezedik a terep. Miközben kedvesen ébresztgetem a nagyokat, és próbálom eléjük idézni, milyen szuperfinom reggeli vár rájuk (fiúk, ugyebár, a hasukon keresztül lehet hatni rájuk…), kisöccsük rángatja a lábam, hogy olvassak mesét / adjak neki reggelit / kisvonatozzunk / focizzunk. De! A férjem ilyenkorra már szintén belendül, így újra felébred bennem a remény, hogy talán ma nem késik el senki. Kikészítem a nagyok ruháját, közben beszélek hozzájuk, hogy tényleg ne tudjanak visszaaludni, elolvasok egy mesekönyvet, hogy megszabaduljak a pizsamarángatástól, rendet rakok a szétdobált ruhák között, közben ijedten felkiáltok, amikor rálépek egy-egy a lábam alól váratlanul kigördülő kisautóra, és megkísérlem kizárni a tudatomból a gyerekeim siránkozását, hogy már megint milyen gonosz vagyok, amiért ilyen korán keltettem őket.

6.55. Ha minden jól megy, mindenki eljutott az asztalig. Többnyire pizsamában.
4. kihívás: vajon sikerül-e nekem is reggeliznem? Hát, a kávé maradékát talán el tudom fogyasztani néhány falat társaságában.

7.15. Elrugdosom a nagyokat felöltözni és fogat mosni. Ezen a ponton már érzékelem, hogy megint veszíteni fogok az idővel vívott harcban, kezdem elveszíteni a türelmemet.

7.35. A férjem és a nagyok elindulnak. 10 perccel ezelőtt kellett volna, de legalább mindenkinek adtam búcsúpuszit. Némi fellélegzés, megkísérlem befejezni a reggelimet.
6. kihívás: ezúttal megütöm-e a félórás szintidőt, ami alatt sikerül felöltöztetnem a kicsit, aki semmit sem utál jobban, mint az öltözést, és legszívesebben egész nap csupaszon rohangálna? Erre minden alkalommal kísérletet is tesz, én meg futok utána az egyes ruhadarabokkal, és röptében próbálom rávarázsolni a pelenkát is.

Délelőtt további része:
7. kihívás: Hoppá! Nekem is fel kéne öltözni! Néha úgy érzem, Mr. Bean nevezetes tengerparti átöltözős jelenete semmi ahhoz képest, ami ilyenkor zajlik egy pörgős kétésféléves mellett. Ekkorra már kb. századjára hangzik el a „Mikor sétálunk?” kérdés. Ehhez képest még legalább egy-másfél óra, mire sikerül tényleg elindulni a kötelező sétára, mert a pici fiamnak minden más eszébe jut: még éhes, még olvassak mesét, még pelenkacsere, stb.

Házimunkára gondolni sem merek. Pedig kéne. Na, itt kell némi magyarázat: ha nem megyünk ki a levegőre, biciklizni, vagy legalább a kertbe, akkor nagy baj van. Ha például ehelyett úgy döntök, hogy elmegyünk egy zenebölcsi-foglalkozásra (mert mondjuk nekem is jól esne találkozni néhány ismerős anyukával, és még a gyerekem is fejlődik közben, nem mintha amúgy nem; vagy épp zuhog kint az eső), akkor az energiabomba kiskrapek tuti végigrohangálja az egészet, közben lelkesen kioszt néhány pofont az összes útjába kerülő gyereknek, de minimum fellöki őket. Ez az élmény most épp nagyon friss és fájó, beleégett a retinámba a többi anyuka mélységesen rosszalló tekintete… Marad inkább a séta.

Ehhez kapcsolódik a 8. kihívás: Sikerül-e életben tartanom legkisebb fiamat? A nálunk uralkodó terepviszonyok (hepehupás és dimbes-dombos földutak) és az ő futóbiciklin nyújtott teljesítményének metszetében egyértelmű, hogy eddig ez a legnehezebb feladat. Hála Istennek, forgalom legalább alig van mifelénk, így csak néhányszor kell a tüdőmet kiköpve ordítanom a száguldozó gyerek után, hogy „Autó!”. Ezen a ponton jöhet egy sikertörténet: ilyenkor, mint egy kisangyal, szépen lehúzódik. Ügyesen megtanítottam, nem? Egész jó anya vagyok.

11.30.
9. kihívás: ekkorra vissza kéne érnünk a sétából, hogy elinduljunk a legnagyobbért az iskolába, ami 2 településsel arrébb van. Sajnos a biciklizésben elfáradt gyermekem még nem érzékeli kellőképpen az idő szorítását, és ilyenkor kezd el bogarászni a patakparton/bokrok között/árok mélyén. Minden diplomáciai érzékemet latba vetem (férjem szerint remek túsztárgyaló lennék), hogy haladjunk, de többnyire sajnos nincs más lehetőségem, csak a nyers erőszak: felkapok 14 kilónyi gyereket futóbiciklivel együtt, és hazacipelem. Senki ne akarjon szkanderezni velem! Ha ez sikerült, és beleerőltettem a rúgkapáló fiamat az autós gyerekülésbe, jöhet a pihenés! Amíg elérünk az iskoláig, negyvenöt „Mikor érünk már oda?” kérdés után elringatja az autó, végre csend van.

12.00. Megérkezünk az iskolához. Pontosabban kicsit távolabb, 300 m-re van a parkoló, ahol kénytelen vagyok otthagyni az alvó gyerekemet, amíg bemegyek a nagyfiamért és még 1-2 másik gyerekért, akiket szintén én szállítok haza – ez a 10., szubjektíve legnagyobb kihívás, ami eléggé megviseli az amúgy sem kisimult idegrendszeremet: sikerül-e azelőtt visszaérni, hogy a kicsi felébredne, és magából kikelve torkaszakadtából ordítana, rettegve, hogy örökre elvesztette szülőanyját? Átlagosan 20-30 percbe telik, amíg összeszedem a gyerekeket, ráveszem őket, hogy felöltözzenek, megtaláljam azt, aki elbújt, stb. Elég hosszú idő…

12.30. Indulás vissza. Kidobom a megfelelő helyen a szállított gyerekeket, irány az óvoda, ahol felveszem a középsőt. Kisöccse eddigre már biztos ébren van, természetesen ki akar szállni ő is, amivel csak az a baj, hogy utána vissza is kéne szállnia, csakhogy ő mostanában már óvodásnak érzi magát és maradni akar. Újabb küzdelem, miközben bepréselem a gyerekülésbe, kapok néhány rúgást, karmolást és ajándék lila foltot.

13.15. Hazaérünk, végre ebéd, legalábbis a gyerekeknek, azután talán nekem is. Az utóbbi időben nem panaszkodhatom, miután ettek, mindhárman csendben játszanak, és többnyire nekem is sikerül megebédelnem még mielőtt kitör a csetepaté. Mert kitör, az biztos. Ilyenkor várok, hátha megoldják egymás között. Ők azt hiszik, igen, egy idő után azonban muszáj életet mentenem. Ilyenkor vagy sikerül kivinni őket a levegőre vagy nem, ez egyben a következő kihívás. Ha nem jön össze, akkor a kimaradt rohangálást, focizást és fára mászást este lefekvés helyett a lakásban pótolják. Most, hogy kitört a tavasz, szerencsémre könnyűszerrel el lehet őket csábítani a Duna-partra. Szerepjátszunk a fövenyen, legkisebb fiam botokkal szerel fel, ő egy nálam is nagyobb husángot ragad meg, majd kiadja a jelszót: "Induljunk, hercegnőm!" A két sárkány nevetéstől visítva, fulladozva menekül a hős lovag elől. Jó napom van.

17.30. Újra otthon, vacsora, fürdés. A napi utolsó, ám annál embert próbálóbb kihívás: sikerül-e mindezt lezavarni 8-ig? A gyerekek jelenlegi legfőbb életcélja, hogy ez ne jöjjön össze, mivel tudják, hogy ezután jön az alvás, aludni pedig unalmas, és nehogy már kimaradjanak valami jóból, és válthassak néhány szót az apjukkal. Ha mégis sikerül, akkor mese, altatás, és kettőnk erőfeszítéseiből megszületik a várva várt csend!

Eljött az én időm! Végre főzhetek!

23.00-24.00 között valamikor: alvás. Na, ez nem nagy kihívás.