... Nagy lakodalmat csaptak és boldogan éltek, míg meg nem haltak... Közben született nekik egy tucat gyermekük, fiú, lány vegyesen. A kislányokból hercegnők lettek, a fiúkból pedig tűzoltók és katonák... Egy mindennapi, átlagos családban ez így történik, na de ez nem a mi sztorink... A lakodalom meg volt, a boldogan éltek is egy darabig, de a tucat gyermek már nem stimmelt. Nem hogy egy tucat, de egy darabka sem volt... Bonyodalom, bonyodalom hátán, közben még átélni a nőiesség teljes romba dőlését, és elgyászolását, majd a hamvakból való feltámadást. Ez jellemezte életünket. A reményvesztettség, az elkeseredés és szomorúság. Kísérleti nyúlságom elég hosszúra nyúló élete, mígnem egyszer csak megelégeltük ezeket a köröket, és a gólyához fordultunk segítségért. Életünk legjobb és legtisztább döntése volt, amikor az örökbefogadás mellett döntöttünk. Valahogy kislány korom óta bennem volt ez a lehetőség, hogy majd egyszer, ha... És ez a ha eljött. Minden hivatalos kört lefutva, elérkezett a várakozási idő, ami olyannyira volt bizonytalan, hogy éltük mindennapi kis életünk. Sokszor a várakozásról is megfeledkeztünk, hiszen nem tudtuk, hogy mikor jön el a mi napunk, ha egyáltalán eljön... Aztán 2009. december 6-án eljött a nap, amikor anyává lettem. Nem volt kilenc hónapunk, ami alatt lelkileg felkészültünk volna a szülővé válásra, nem voltak szülési fájásaim,de vajúdtunk eleget, nem szültem természetes úton, verejtékezve, amitől igazán ősanyának érezhettem volna magam, de elég fájdalmat kellett ahhoz átélni, hogy eljussunk ehhez a Mikulás naphoz, ami meghozta a kisfiunkat. Megcsörrent az a bizonyos telefon, amelynek a végén az alapítványunk vezetője kimondta életem legszebb mondatait, hogy "született Önöknek egy pici fiúcska, és ha szeretnék, már délután meg lehet ŐT nézni a kórházban." A sokktól, a boldogságtól teljes önkívületi állapotba kerültünk... Kettőből így lett három egy nap alatt... Azóta már négy... Az első találkozás már egy következő történet...