Öt éves kislányommal sétáltunk haza az oviból. Az út nem volt túl hosszú, így szinte alig maradt idő arra, hogy mindent megbeszéljünk, mindenről beszéljünk: „Miért ül a gólya a villanykaróra rakott fészkében?” ”Miért ugat meg bennünket Laci bácsi kutyája?” „Miért megy bottal Ilonka néni?” „Miért kell nekem szemüveget hordanom?” – a csivitelés folyamatos volt, a kérdések áradata végtelen. Hazaértünk. Nyitottam a kaput, mikor az én kicsi lányom, komoly arccal felém fordult:
- Anyukám, beszélgetni szeretnék veled. – közben gondterhelt arcot vágott, még a homlokát is ráncolta hozzá. Nehéz volt komolynak maradnom, de végül mégis sikerült.
- Hát, ha annyira fontos és sürgős, leülünk a teraszon és beszélgetünk. – válaszoltam
- Jóóó. – mondta elnyújtottan, és alig várta, hogy belépjünk a kapun. Előre szaladt és lekucorodott a terasz kövére.
- Gyere ülj le ide mellém.- mutatott a kijelölt ülőhelyre maga mellett. 
- Rendben - telepedtem le. - Hallgatlak.
- Tudod a nagycsoportba jár Zsolti. – kezdte el a beszélgetést és parányi mosoly kúszott az arcára.
- Igen, tudom melyik kisfiú az. – válaszoltam. – Mi van vele?
- Nekem ő nagyon tetszik. – jelentette ki határozottan.
- Örülök neki – mosolyodtam el – ez így teljesen rendben van.
- Igen, de nekem ő lesz a férjem. – jelentette ki és a kijelentést megerősítve bólogatott aprókat hozzá
- Jóóó. – most én húztam az ó betűket időnyerésként. - Semmi gond, majd lakodalmat tartunk.
- Igen, igen. – mondta elgondolkodva és kicsit szomorúan, - de akkor majd ti, hova fogtok innen elköltözni?
Magamhoz öleltem, még mindig arra vigyázva, hogy ki ne törjön belőlem a nevetés, hiszen az ő kis buksi fejében ez a gondolat, most óriási problémát jelentett.
– Ne aggódj, majd együtt megoldjuk. – mondtam. Láttam az arcán a megkönnyebbülést. Azóta évtizedek teltek el. Sok, nehéz pillanat volt az életében. Sok problémával kellett szembenéznie. Sok nehézséget megoldott egyedül, de a legnehezebb pillanatokban ma is hozzám bújik.: „Ne aggódj, majd együtt megoldjuk!” Hisz bennem, és hisz nekem. Most is látom a megkönnyebbülést az arcán és én legyőzöm érte a félelmeimet, a kétségeimet, erős leszek a kedvéért. Mit kaptam a gyermekemtől? Erőt, hogy küzdjek. Kitartást, hogy elérjem a céljaimat. Bátorságot, hogy szembeforduljak a félelmeimmel. Célt, amiért érdemes volt élnem. Számomra ezt jelenti az anyaság.