Az életem kivételes, tudom. Miért van az hogy az idő nagy részében mégsem értékelem?

Most, hogy a lányom 2 éves múlt és visszamentem dolgozni, vannak pillanatok, amikor a feladatok közül feltekintve rácsodálkozom a lányomra: nagy nyögések közepette odacipeli a fellépőt a mosdókagylóhoz és egyedül kezet mos. Jéééé? Nézem párásodó szemmel és nem hiszem el, hogy ennyi idő telt el a születése óta.

Aztán. Egy pillanat alatt könyökig vizes a body-ja és pulóvere, a tükör vízcseppes, a kagyló alatt pedig kacsaúsztató díszeleg. És megint mit látok? Csak feladatot. A teendők a szemem előtt lebegnek. Képzeletben pipálom őket, keresem a sorok között a még el nem végzetteket, és nem látom a betűk mögött, a valódi szépséget.

Szeretném ha ez nem így lenne és próbálom tudatosítani magamban, hogy a jelent tekintsem az origónak és a feladatot pedig helyezzem fényév távolságra magamtól, hiszen az megvár, a pillanat viszont soha nem jön vissza. Mint mikor arra készülünk, hogy egyszer úgy veszünk ki szabadságot hogy megörökítsük a Tisza virágzását, de a fényképezőgépet otthon hagyjuk.

Muszáj felfigyelnünk és megörökítenünk lelki szemeink előtt a képet, amikor gyermekünk lefekteti kis kedvencét úgy és azokkal a szavakkal, ahogyan te szoktad őt; amikor látja rajtad hogy rosszat tett, és azt mondja: "anya bocsi!" vagy amikor mosogatás közben odaszalad hozzád és erősen megszorítja a combod, miközben azt mondja, "szejetlek."

Muszáj lenne, de nem tudom. A reggeli készítés, készülés, öltöztetés, munkába rohanás, onnan haza, főzés, pakolás és a folyamatos agytornáztatás mellett, hogy valamit el ne felejtsek, nem marad idő és energia a csodákra való figyelésre. Maximalista vagyok. Mindenben. De legfőbbképp a rendrakásban. Észrevettem a lányomon, hogy nincs kitartása dolgokhoz. Ha valamit nem sikerül elsőre összeraknia vagy felfűznie, akkor jobbik esetben odébb áll, rosszabbikban földhöz vág. Mindig ráripakodtam és nem értettem kitől látta ezt.

Egy napi rendrakás alkalmával azonban megvilágosodtam. Minél gyorsabban végezni akartam, ezt ide, azt oda raktam; sürögtem, jöttem-mentem, csak rend legyen már, közben pedig észre sem vettem a feszültségemet. A lányom csak állt mellettem, próbált valamit kérni tőlem de én észre sem vettem. Ott és akkor döbbentem rá, hogy egy-egy észrevétlen pillanaton mennyi minden múlhat, ugyanakkor mennyi mindent is jelenthet. Nehéz a nap 24 órájában önuralommal lennünk tetteinek felett, de a gyerek egy csoda... és a csodáért vállaltunk gyereket, a csodákért váltunk szülőkké.