Olyan szívesen megragadnám az anyaság velejét! De már a bevezető megírásakor látszik, hogy meddő próbálkozás. Mert, hogyan is írjak a jelenlegi főszerepemről? Idealisztikusan vagy realisztikusan? Az anyaság egy gyönyörű, élethosszig tartó hivatás, melyben tündéri édes csodalényeket terelgetsz a valakivé válás útján, és ennél jobb dolog veled nem is történhet. Kontra állandóan le vagy hányva, vagy ha az nem, akkor minimum beléd kentek valami ragacsos, kimoshatatlan elegyet, miközben a hajad már gumi nélkül, magától lófarokba rendeződik, Apát fényképekről ismered csak fel, az alapzaj már fel sem tűnik, csak a hiánya, de ha zaj nincs, akkor helyette biztos valami baj van stb. Címszavakban vagy cirádás barokk körmondatokban? Nagyon fáj, megszültem, erős vagyok, szoptatok, nincs tejem, nem kakil, végre kakil, nyakig olyan, miért nem alszik, vesz levegőt, aggodalom, mindjárt leesik, mindjárt belenyúl, mindjárt megeszi, már megette, mindegy, lassan szaladj, vigyázz, öltözzél, megyünk az oviba, mindjárt leesik, megyünk a kórházba, torta a földön, 2-es típusú diabétesz Húsvétkor, Mikuláskor, karácsonyfa a földön, anya romokban, anya kimenőn, anya megújult, anya főnix. Kontra anyává válni és anyának lenni komoly belső, lelki munka eredménye, nem egyszerű átállítódás, mely a gyermek születésével automatikusan megy végbe, hanem valami teljesen új, ami ugyanakkor természetesen a meglévő „alapanyagokból”, tervekből, vágyakból, tudásból, érzésekből építkezik. Pesszimistán, optimistán, realistán szóljak az anyaságról? Netán egy jó adag, maró (ön)iróniával, vagy negédes kedélyességgel? Frappánsan, formálisan, didaktikusan? "Hogyan mondjam el"? "Száz a kérdés, egy a válasz". Egy biztos humor és önirónia nélkül anyának lenni lehetetlen küldetés. Szerény véleményem szerint. Mindemellett számomra az anyaság egy biztos bizonytalanság. Most, 2017-ben és mindörökkön örökké. Mert már a fogantatást megelőzően is olyan döntések meghozására kényszerülök leendő anyaként, amihez vajmi kevés fogódzót kapok, vagy találok, melyekben legtöbbször egyedül maradok a belső hangommal. "Könnyítésként" tihanyi Echóként visszhangzik a fejemben a rengeteg anyasággal, gyerekkel, családdal, neveléssel kapcsolatos információ, elvrendszer, pszichológiai-, gyermekétkeztetési-, egészségügyi irányzat. Azaz minden, amit tudni "KELL". Vállaimon kis Vekerdy-k és Feldmárok ülnek, tanácsokat osztogatva a kérdéses élethelyzetekben. És mindeközben anyaként állandóan döntéseket hozok. Otthon szüljek, vagy kórházban? Apával, dúlával, fogadott orvossal, vagy szülésznővel? Ha megszültem szoptassam, vagy tápszerezzem? Ha szoptatom legyen ISZISZ, vagy 3 óránként adjam? Az ujját szopja, vagy cumizzon? Beoltassam, vagy ne? Ha oltatom, mindent kapjon meg, vagy a kötelezőket? Mikor tápláljam hozzá? És ha hozzátáplálom hogyan? Pürézzek, vagy BLW-zek? Mibe pelenkázzam? Eldobható, vagy mosi? Hordozzam? Kenguruban? Kendőben? Hol aludjon? Velünk? Külön? És akkor még a komoly kérdésekről mit sem szóltam. Mégis már gigászi káosz van az elmémben. "De miért?" Mert annyira akarok jól szeretni, hogy néha már csak a szeretésre nem jut energia a mindent elárasztó kérdés cunamiban. És sajnos a bizonytalanság, nem merül ki a rengeteg és állandóan felmerülő kérdésekben, vagy a percenkénti döntéshozásban. A hab a tortán a megszületett gyermek által generált önismereti talajvesztés. "Ki vagyok én? nem mondom meg..." írja Petőfi, pedig ő "csak" apa volt. Ki vagyok én, mint anya? Mit gondolok magamról? Mit képzelek magamról? Ki akarok lenni én anyaként? Viszem tovább a nőági anyamintákat vagy csak azoktól mentsen az Ég? Tovább bonyolítva az eddig sem egyszerű anyasági egyenletet, behozzuk a gyermeket, mint változót. Hogyan akarom őt, őket nevelni? Büntessem? Jutalmazzam? Verjem? Ordítsak vele? Hogyan fegyelmezzem? Kivé akarom, hogy váljon a gyerekem? Mit szeretnék neki mindenképpen tovább adni? Egyáltalán ki ő számomra? Mivel gyermekeim születtek, anyává váltam. Egy állandóan és mindenben bizonytalan, szerető lénnyé, aki bizonytalanságai révén bizonyosodik meg arról, hogy a legjobb dolog, ami vele történhetett, hogy anya lett. És ez most nem irónia!