Félelmetes anyának lenni 2017-ben. Állandóan aggódom, hogy bajuk lesz. Hogy összetörik magukat. Hogy összetörnek másokat. Hogy megsérülnek. Testileg. Vagy ami rosszabb lelkileg. És én nem leszek ott. Nem tudom őket megvédeni kivont kardommal, tüzet okádó szavaimmal vagy villámokat szóró tekintetemmel. Aztán azon aggódom, hogy nem is kell őket megvédenem. Mert ők okosak, ügyesek és életrevalóak. Ezért elkezdek azon aggódni, hogy nem is kellek nekik majd egyszercsak. Aggódom, hogy mikor jön el az idő, amikor már egyáltalán nem értem majd miről beszélnek, így totál hülyének fognak nézni. Nem értem a játékot a telón, fogalmam sincs hol találja azt az app-ot, ahol furfangos zombikat kell kinyírni. Nem tudom miről szól és nem is érdekel SzandiMandi vlogja – sőt, inkább kurvára idegesít. Nem tudok tátogni vele a Musically-n (nah, le sem tudom írni rendesen...) szóval: musical.ly-n – sőt, azt sem tudom hogy fogjam vissza magam, hogy ne röhögjek a sok önjelölt sztáron (ezzel persze nyilván ŐT is rohadtul megbántanám). És egyébként is, mikor és miért lett ekkora a szakadék már köztünk is. Merthogy én és az anyám között nagy volt, ezért nekem lázadnom KELLETT, az oké. De arról nem volt szó, hogy ezt én is visszakapom majd egyszer. Aggódom, mert az egyik lány, hogyan magyarázom majd el neki a feminizmust, a menstruációt, a nude sminket, a flörtölést – ja, azt nem. Fenének se kell, hogy flörtölgessen majd jobbra-balra. Aggódom, mert a másik fiú, egyáltalán akarja majd, hogy bármit is magyarázzak neki? Például megkérdezi majd a véleményem a csajairól, érdekli majd, amikor rajtakapom, hogy kipróbálja a füves cigit, vagy szánalmasan néz majd rám, amikor takarítom a hányását az első igazi berúgása után? Aggódom, hogy sokáig fognak mamahotelezni. (Persze titkon azt remélem, hogy örökké mamahotelezni fognak) Aggódom, mert tök béna anya vagyok, és semmi másért nem kéne aggódnom, csak a saját idegesítő démonjaim miatt, amit magamnak kreálok. Újra. Anyának lenni a világon a legjobb dolog. Még akár 2017-ben is. És nem miattam, hanem miattuk. Ők teszik varázslatossá az élményt. Például, amikor az éjszaka közepén trappol valahonnan az egyik, és tudom, hogy pár pillanat múlva belémfúródik, átölel és megnyugodva szuszog tovább. Vagy amikor rettentően összeveszünk, ő sokkal okosabb és érettebb, mint én, és egy idő után már sírva könyörög, hogy egy öleléssel zárjuk le a vitát. Vagy amikor látom, érzem rajta, hogy valamiért szomorú és én vagyok az, aki ezt elmulaszthatja. Igen, ÉN. Az anyukája. Vagy amikor tanítanak engem, és nagyon büszkék, hogy megmutathatják hol van az a szaros app, amiről nekem fogalmam sem volt, vagy hogy kell elpusztítani a nyomorult zombit, vagy SzandiMandi milyen emoji-s párnát varrt LIVE anya, live! Érted?! Vagy amikor van az a nagyon meleg érzés, amikor színpadon áll főszerepben, vagy visszaszalad a kéregetőnek aprót adni a zsebpénzéből, vagy mesenézés közben elsírja magát fiú létére az érzelmes részen, vagy beválasztják a sport-csapatba, vagy olyan spárgát csinál, amit fiziológiailag nem tudok értelmezni (és más sem), vagy kimondja az L betűt, vagy erőteljesen rászól azokra, akik feldobálják az osztálytársa tornazsákját a szekrény tetejére, vagy még mindig olyan, de olyan gyöngyözően tud nevetni. Úgy nem tud senki más gyereke. (Semmi bajom sem a zombis játékok készítőjével, sem SzandiMandival, nem volt szándékom megbántani őket, csak nem én vagyok a célcsoport).