Szerintem a kérdésre roppant könnyű válaszolni. Onnan, hogy ismeri a gyerekét. Ami persze nem egy lezárt dolog, hanem egy örökké változó folyamat. Mindannyian, mindig változunk, a gyerekeink és mi magunk egyaránt. Ezért nem lankadhat a figyelmünk, az őszinte odafordulásunk a gyerekünk felé, ha meg akarjuk látni, vajon milyen érdeklődésnek, milyen tehetségnek a csírája akar épp utat törni magának.

Oké, a kérdésre könnyű válaszolni, de éppen olyan nehéz a gyakorlatban alkalmazni. Mert mi van, ha a gyerek havonta esik halálos szerelembe valami újabb különórával (az egyik fiam ilyen), vagy nem érdekli semmi különösebben, inkább szeretne otthon ülni (ilyen szerencsére nincs a családunkban), vagy épp logisztikailag kivitelezhetetlen az adott különóra (na, ilyennel már volt dolgom)? Hát, itt jön a képbe az anyai (vagy apai) fifika, a szervezés, a sok-sok beszélgetés a gyerekkel (miért épp azt akarja kipróbálni), a rugalmasság (hadd próbáljon ki sok dolgot), de közben következetesség is (ne hagyja ott két hét után).
Az a rossz hír, hogy szerintem ezekre a helyzetekre nincs (ezekre sincs) univerzális megoldás. Nem tudok receptet mondani, amivel mindenkinek rendeződnek a sorai, ha a gyerek iskolán kívüli elfoglaltságairól van szó.

Azt viszont el tudom mondani, nálunk mi vált be. Én két dolgot szerettem volna a fiúk életébe behozni: tanuljanak valamilyen hangszeren játszani, és legalább egy dolgot sportoljanak. A zene szerintem nem csak azért fontos, mert univerzális nyelv (bárhova vetődik majd az életben, a gitárjátékát mindenhol érteni fogják), hanem azért is, mert hihetetlenül jó fejlesztő hatása van. A nagyfiam keze például elég gyenge volt, ezért alsóban nem tudott szépen és gyorsan írni, de a gitározás nagyon jól megedzette a kezét és így az írásképét is.


Ami viszont fontos, hogy mikor jön el az ideje, hogy abbahagyjon egy különórát.
Bármikor, amikor azt látom, hogy valami oknál fogva negatívan befolyásolja az életét, a személyiségét. Legyen az egy számára durva edző, bántó vagy lehúzó társaság, túl nagy teher, vagy egyszerűen megváltozott már annyira, hogy nem az adott különóra teszi őt boldoggá és más felé szeretne nyitni. Ez utóbbi saját tapasztalatom a gyerekkoromból, és a mai napig emlékszem, mekkora kő esett le a szívemről, hogy már nem kellett azt a szekeret tolnom, amit nem akartam.

Sok őszinte, odafigyelős beszélgetés, figyelem és önzetlen szeretet – ezek azok, amik segítenek, hogy jó közös döntés születhessen, milyen különórára is járjon a gyerek.