Minden családban van pár olyan vicces sztori, amit az ünnepi ebédeknél, a nagy család előtt előadunk és jókat nevetünk rajta. Tipikusan azok a történetek, amikkel beégethet minket az anyukánk, és amiket minden gyerek összegyűjt magának már élete első pár évében.
 
Ezek a történetek az énünk, az életünk részévé válnak, kiderül belőlük milyen emberek voltunk, ahogy a gyerekeinkről is felnőttként majd sokat mesélnek. Az olyan sztorikra gondolok, amiken akkor, abban a pillanatban nem tudtunk nevetni, de utólag már egész viccesnek tűnnek. Nálunk már a tizenkét év és három gyerek mellett rengeteg ilyen történet született, amiket rendszeresen felemlegetünk.
 
Például ilyen sztori az, amikor a középső lányom négyévesen elveszett a Városligetben és bennem megállt az ütő. Akkor, abban a helyzetben kicsit sem nevettem. Már nem is emlékszem, milyen rendezvényen voltunk, csak hogy volt ott egy nagy fa hajó, amiben tengernyi gyerek játszott, és persze ő is bement oda a nővérével. Azt hagytuk csak figyelmen kívül, hogy van annak a hajónak egy másik kijárata is, és természetesen, mert miért ne, a lányom azon a másik kijáraton ment ki, mi pedig csak álltunk és vártuk, aztán kétségbeestünk, és szaladgáltunk fel és alá, hogy hova a túróba tűnhetett. Lepergett a fejemben, hogy biztos elrabolták, örökre elvesztettem, mi lesz velem nélküle. Magamban ezerszer bocsánatot kértem minden létező és nemlétező felsőbb hatalomtól, amiért valaha kiabáltam a gyerekkel és könyörögtem, hogy adják vissza nekem.
 
A dráma óriásivá nőtt bennem, nem vagyok épp az a fajta anya, aki hidegvérrel képes átgondolni ilyenkor a helyzetet. Aztán a nagy kétségbeesésen keresztül távolról meghallottam, hogy a színpadon beleszól a műsorvezető a mikrofonba, hogy


Az én négyéves lányom sokkal higgadtabban kezelte a saját elveszését, mint az anyja, szépen odament a színpadhoz és szólt a “mikrofonos néninek”, hogy ő bizony most elveszett. Nem tudta megmondani, hogy engem hogy hívnak, sőt a saját nevét is elfelejtette nagy ijedtségében, de a mókusos póló szerencsére elég volt ahhoz, hogy felismerjem és rögtön odarohanjak, előadjak egy nagyjelenetet, ami szerintem Oscar-díjat érdemelt volna, szem nem maradt körülöttünk szárazon, ahogy magamhoz öleltem. Pedig csak tíz perc telt talán el, mégis úgy éreztem, egy örökkévalóság óta távol volt tőlem. És nem, akkor nem nevettem, sőt azon gondolkodtam, hogy beszerzek egy bilincset és csak úgy megyünk onnantól kezdve sétálni a gyerekkel, de azért aztán lebeszéltem magam róla.
 
Viszont ez a történet azóta viccessé nőtte ki magát. Vicces benne, hogy én mennyire elvesztettem a fejem, rájöttem belőle egy általánosabb igazságra, hogy képes vagyok a legkisebb problémából is elefántot és drámát csinálni. Neki meg vicces az, hogy annyira megijedt, hogy ijedségében elfelejtett megijedni és ezért ment oda a mikrofonos nénihez. Minden családban ehhez hasonló történetek ezrei találhatók, amik megalapozzák az összetartozás érzését, amiken együtt lehet nevetni és össze lehet kacsintani, hogy csak mi éltük át, mi tudjuk miről van szó, mert így vagyunk mi egy család.