Gyereksírás. Kinyitom a szemem. Sötét van – ez nem jó jel, egyáltalán nem jó. Rutinos mozdulatokkal kitapogatom a telefont a párna mellett: 02:36. Nagyon nem jó. Miközben átdülöngélek a szembe-szobába, amolyan jó ping-pong labda módjára (faltól falig csapódva), próbálok arra fókuszálni, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy a 3 hónapos kispasim rosszabb éjszakáján, mint ez, egyszer kel fel – egyébként (neutáljatoknagyon) átalussza az éjszakát. A nagyról meg ne is beszéljünk... Álomalvók.

Próbálok erre fókuszálni, de nem leszek tőle kevésbé álmos. Pedig holnap hosszú nap lesz, és az este is hosszú lesz. Össze kell szednem legalább 5 dolgot, amit imádok a gyerekeimben. Biztos van csomó, csak most nem jut eszembe egy sem.

Szopi, visszaalvás, visszatántorgás, mélykóma.
NIINNNIIII-NNIIINNNIII. Óóó, hogyaza. Ott van melletted, szívem, megvan? AJJJJAAA, NIIINIIII. Jól van, jövök már, jövök. Felkelés, telefont rutinos mozdulatokkal kitapogat: 05:36. Szuper. AJJJJAAA, NIINIIIII. Jövök Manó, jövök. Faltól falig át, ivóizé sötétben hatodik érzékkel megkeres, odaad. Igyál szívem. Erről is a virsli tehet, mondtam, hogy ne adjunk neki, csak ha kamasz lesz, patkányhúsból van amúgy is.

Visszaosonok. Hogy lesz ebből cikk estére... Öt dolog. Lehet, hogy le kéne alkudni 3-ra.
(...)

AJJJJAAA NYAMMM-NYAMMM. Gyere szívem, kész a reggeli, tessék. NEM. Mi az, hogy nem, nem is látod még, hogy mi van a tányéron?! NEEMM. Nem kérsz lekváros kenyeret? NEEEEMMM. Oké, akkor apa megeszi. NEEEMMM! Akkor mégis kéred? NEEEEEEM...
Mit is mondtak, meddig tart ez a dackorszak..?


(...)

Délután 2. A nagylánnyal várat építünk, meg parkolót a kocsiknak, vagy az állatoknak, mikor melyik. Kispasim a nagytól örökölt babarózsaszín (méltósággal viseli!) pihenőszékből szemlélődik. „Ajja! Vájj! Cica! Tütü! Híd!” – mondja azzal a tündéri hangjával, és csillog a szeme. Decuki. „Tess(ék), kockaaa!” – nyújtja felém a kincset. Milyen kis önzetlen még!


Ránézek a picire. Vigyorog, mint mindig, a szemei pedig ragyognak a boldogságtól, ahogy a nővérére, és ahogy rám néz. Milyen kis őszinték meg! És decuki. Még mindig nevet. Kész, végem. Elolvadok.


Nézem a nagyot. Várat épít, csigát rajzol, könyvből magyaráz. Mikor nőtt ez meg ennyire? Imádom nézni, ahogy fejlődik. Nézem a picit. Hogy kapálózik, minden irányba, meg kell zabálni. Édesen bebandzsít a kezére, és néha sikeresen levadássza a belógó játékokat, meg persze az öklét is. Imádom nézni, ahogyan fedezi fel a világot.

Felkacag a pici. Felkacagok. Felkacag a nagy és hozzám szalad. „Sziiaaaaa!” – mondja azon a végtelenülcuki hangján, átölel a kis karcsú kezeivel, belefúrja a fejét a nyakamba, és nyálas (reméljük nem taknyos) puszi csattan az arcomon. Szeretem, ahogy szeret. Feltételek nélkül, őszintén. Szeretem azt is, hogy új szintre emelik életünkben a feltételek nélküli szeretet fogalmát.

Valahol kint csapódik a kocsiajtó, a nagylány felugrik a félkész vár mellől, „jujj-ujj”, szalad, lehuppan mellém, és boldogságtól sugárzó arccal várja, hogy nyitódjon a bejárati ajtó. „APAAAAAA”. A picur arca is felragyog, és vigyorog, mint a tejbetök, amint meglátja Apafejet. Imádom, ahogy imádják az apjukat.
És még valami: azt hiszem nagy titka a boldogságnak, hogy időnként rá tudjunk rácsodálkozni, és hálásak tudjunk lenni olyan dolgokért, amiket hajlamosak vagyunk teljesen természetesnek venni: imádom, hogy vannak.