Pigmalion effektus
Csodálatos kis homunculusokat, saját magam kicsinyített másait gyártottam le, méghozzá mekkora sikerrel! – állapítottam meg magamban elégedetten, és nem kevés adag nárcizmustól fűtve, ahogy elnézegettem az épphogy nekicseperedő, totyogó gyermekeimet. Hiszen minden, amit tettek, csináltak, gondoltak, tőlem, belőlem származott. A szókincsük minden egyes hangját tőlem tanulták, mohó szájacskáikban eltűnő minden egyes falat és korty az én kezemen ment át. Az esti meséket én válogattam, a séta közben eldudorászott dalokat én kornyikáltam, még a legapróbb gondolataikat is én plántáltam beléjük. Olyan büszkén, sőt, mit szépítsem, oly nagy garral nézegettem, csodálgattam az én kis teremtményeimet, ahogy az Úr érezhette magát az első emberpár legyártásakor (amikor a kisebb-nagyobb makulákra még nem derült fény).
 
Beszippant a közösségi tér
Professzor Higgins-ségem kevély buborékja akkor pattant szét, amikor a gyerekeim óvodába kerültek. Döbbenten fedeztem fel, hogy csupa olyan tulajdonságra szert tettek, amelynek eredetéről fogalmam sem volt. Mi az, hogy ebéd előtt mindig pisilni kell menni, és kezet kell mosni? Hát ezt meg honnan szedted? No és ezek a kifejezések?! Mégis mi a fészkes fenét akarsz azzal mondani, édes öregem, hogy te most egzisztencialista nihilista lettél? Négyévesen??! Ezeket ugyan kitől tanultátok?!
Ám hiába ágáltam, hiába rúgkapáltam, a külvilág befolyásának nem tudtam gátat szabni. A gyerekeim személyiségének formálása három és fél év után szépen lassan kicsúszott a kezemből.
   
Lakótársak között
Főleg amióta vad kamaszodásnak indultak a srácaim, kénytelen kelletlen beletörődtem, hogy már csak nagyon kis befolyással tudok lenni arra, miről mit gondolnak, hogyan viselkednek. Próbálkozni persze lehet, beszélgetünk is ezer millió dologról folyamatosan, ám a dackorszak 2.0-ként is értelmezhető tinédzseréveknél a szegény szülő már sohasem tudhatja, nem fog-e a gyermeke dafke szembe menni az otthon hallottakkal, csakaézértis.
 
Ám ennek a másfél évtizede tartó metamorfózisnak lett egy fantasztikus hozadéka is. Egészen elképesztő nézni, hallgatni, látni, megfigyelni, hogyan alakul ki szép lassacskán ez a két független, erős, érett, felnőttes személyiség. Hogy néha már úgy érzem, nem is a két gyerekemmel élek együtt, hanem két szuperjófej lakótárssal, akikkel akármikor tudok dumálni, akikkel akármikor meg tudom beszélni a dolgokat, egy szinten, egy szemmagasságban, csak talán más szempontból nézve.