A mai gyerekeknek egyre nehezebb a dolguk, rengeteg impulzus éri őket, folyamatos és a gyors a változás körülöttük. Nem lehet pontosan tudni, mi lesz 5-10 év múlva, hová fejlődik a tudomány és a világ. Így a jövőképük sokkal bizonytalanabb és beláthatatlanabb, mint régen volt. Ezt el kell fogadni, ez ellen nem nagyon lehet mit tenni.

A fejlődést követni kell és segíteni kell nekik, hogy megtalálják az útjukat. Ez pedig tanárként és szülőként is nagyon nehéz, hisz mi sem tudhatjuk, mi vár rájuk, mi fog történni. Például ma már biztosan lehet tudni, hogy sok szakma el fog tűnni – amit még ma lehet tanulni – és sok új meg fog jelenni, amit még nem tudunk elképzelni. Így pedig hogyan lehetne megfelelő tanácsot, impulzust adni?

A kérdés ugyanakkor, hogy biztosan szükség van tanácsot adni? Hisz ki ne emlékezne arra, amikor az anyukája ügyvédnek, az apukája meg orvosnak szánta, ő pedig zokogva kérte, hadd legyen szakács, mert ő azt szeretné csinálni. Érthető, ha egy szülő a szerinte legmegnyugtatóbb jövőt biztosító, jól jövedelmező foglalkozást szeretne a gyerekének (a saját szempontjai alapján), amit akkor is megpróbál ráerőltetni, ha az nem akarja. Pedig ezzel csak konfliktust generálnak és felesleges vitákba mennek bele. Arról nem is beszélve, hogy emiatt rengeteg különórába hajszolják bele az amúgy is leterhelt gyerekeket. Tanácsot persze lehet adni, de a diák feje felett, az ő vágyait semmibe véve dönteni nem szabad…

Csupán néhány dolog biztos. Például, ha stabil, használható nyelvtudása van 1-2 nyelvből, abból soha nem lehet baj. Azt pedig végképp nem szabad elfelejteni, hogy ilyenkor a gyerekeknek mindig határozott elképzelésük van arról, mik akarnak lenni: én például hétfőn kukásautós, szerdán orvos, csütörtökön meg már festőművész akartam lenni. Éppen mit láttam, hallottam és mi érdekelt. Ez pedig gyorsabban változott bennem, mint ahogy egy nyári vihar lecsap. A szüleim tudták, felesleges vitatkozni erről, mert két nap múlva már nem is fog érdekelni az a szakma, amiért most éppen foggal-körömmel küzdök.