Néha nagyon bele lehet fáradni abba, ha az embernek kisgyereke van. Ezalatt azt értem, óvodás vagy még annál is kisebb gyereke. Hihetetlenül idegőrlő tud lenni, amikor újra és újra ugyanazt a favonatot kell tologatni, ugyanazt a tornyot kell duplo-ból megépíteni, hetvenkét kavicsot alaposan megvizsgálni a Dunaparton, homokpogácsát építeni a homokozóban, 2 km/órás sebességgel haladni az utcán, mert minden pöszmöszt meg kell vizsgálni. Persze, csodaszép ott lenni a gyerek mellett, amikor kezd nyílni az elméje, és tapasztalja meg a világot maga körül, de hahó, az én agyam nem csak erre van kalibrálva!

Néha nagyon vágyom rá, hogy mentálisan nagyobb kihívásokban is részem legyen, mint a gyurmázás.

Van, hogy eszembe jut, milyen jó lesz majd, ha a fiúk már nagyobbak lesznek és olyan filmeket tudunk közösen megnézni, ami engem is érdekel, és leköt. Amikor majd világmegváltós dolgokról tudunk beszélgetni. Amikor lesznek már olyan nagyok és önállóak, hogy sokkal több én-időm lesz, és akár úgy is szervezhetek esti programot magamnak, hogy nem kell hozzá egy-két-három babysittert mozgósítanom. Amikor akár együtt sportolhatunk. Együtt bicajozhatjuk körbe a Balatont.

Igen, tudom, hogy annak a kornak is meglesznek a maga nehézségei, de amikor a kisgyerekes nehézségek nyomnak le, akkor valahogy nem ezek nem tudnak eltántorítani.

Az ilyen merengéseim rendszerint akkor törnek rám, amikor valami rém monoton, autó tologatós délutánunk van. Miután jól elábrándozom, milyen lesz majd az én jóképű, okos, szép kamasz fiaimmal az élet, ránézek a másfél évesemre, ahogy garázst épít kockákból, és … elolvadok. Mert rájövök, soha többet nem lesz ilyen puha bőre, ilyen babaillata, ilyen őszinte és csodálkozó a tekintete. Soha többet nem fonja majd úgy a kicsi karját a nyakam köré, mint most. Soha többet nem fogom tudni a világ nehézségeitől úgy megvédeni, mint most. Soha többé nem leszek neki én a világ közepe.

Csak most.

Csak a most van. Minden nehézségével és szépségével. Az pedig rajtam áll, ezek közül melyikre koncentrálok.

Mert tudom, hogy a büdös lábú, szemtelen, nagy kamasz fiaim mellől milyen nosztalgiával gondolok majd vissza erre a babázásra.

Úgyhogy fogom magam és jól beleszippantok a kis manóm nyakába. Tudjátok, ami olyan puha, meleg és illatos. És megpróbálom rögzíteni a pillanatot minden érzékszervemmel az agyamba, a lelkembe, a szívembe.