Jópár évvel ezelőtt futótűzként körbejárta az internetet egy fotó. A képen egy világhírű festmény előtt gubbaszt egy szekérderéknyi fiatal, mind egy szálig nyakig elmerülve a telefonjukban. A kép alatt persze özönlöttek a helytelenítő kommentek, a
bezzegazénkorombázások, a digitális generáció vérbe lehúzása. Szemmel láthatólag senkinek sem jutott eszébe, hogy a diákok talán épp a neten néznek utána az adott festőnek, a korrajznak, a stílusnak, bárminek.
Valóban megnehezíti a szülők helyzetét, hogy nem tudjuk, mit engedjünk, mit tiltsunk, mennyi időt szabhatunk ki a kütyüket nyomkorászó gyerekeinknek.
Hiszen az erre való iránymutatásokat nem örökölhettük a szüleinktől, a mi kölkeink az első olyan generáció, aki már ebben nő fel.
Mindamellett a modern technika kikerülhetetlen, baromság lenne struccpolitikát alkalmazni, teljesen eltiltani a netezéstől az utódainkat, és gigantikus demagógia azt állítani, hogy a gépekkel a srácok elveszítik a gyerekkorukat. (A helyzet azon pikantériájáról nem is beszélve, hogy a felnőtt, aki épp megosztja a fent említett képet, minden bizonnyal nem épp a csemetéjével töltött közös kertészkedést szakította félbe egy kis Facebookozással, hanem maga is előszeretettel lóg a szeren. Avagy a neten.)
Amellett pedig a netezésnek vannak egészen határozott előnyei. A közösségi oldalaknak, számítógépes játékoknak, vlogoknak és blogoknak köszönhetően a gyerekek messze jobban beszélnek angolul már tizenévesen, ráadásul praktikusan ingyen. Hihetetlen gyorsan alkalmazkodnak új helyzetekhez, tizedannyi idő alatt megtanulnak kezelni egy-egy frissebb rendszert, új alkalmazást, vagy bármilyen kütyüt.
Úgyhogy én amondó vagyok, legyen naponta eleje és vége a számítógépezésnek, legyenek lefektetve a szabályok, mit és meddig lehet csinálni. És nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is. Ne az legyen, hogy miután kicsavartad a kezéből az iPadjét és kizavartad a friss levegőre fára mászni, te boldogan visszahanyatlasz a kanapéra még egy kicsit Facebookozni.
Egyébként meg élek a gyanúperrel, hogy azok a felnőttek, akik széles mellkassal hőzöngtek a ’mai fiatalok’ számítógéphasználási szokásain, valójában csak mélységesen irigyek és féltékenyek. És teljesen igazuk is van! Őszintén, engem is majd megevett a sárga irigység a múltkor, amikor a lányom az Adrian Mole írójáról, Sue Townsendről faggatott. Az én gyerekkoromban a megfelelő infó beszerzéséhez fel kellett volna öltöznöm, a busszal elbumlizni a könyvtárba, ahol talán(!) találtam volna pár avítt információt. Most meg? Pizsiben levágtuk magunk a gép mellé, és két perc múlva már minden fontosabb életrajzi adat a kezünkben volt. A tudás szélesítésének ez a hatékonysága csodálatos dolog. Kár morogni miatta.