A két nagy lányom csupán 20 hónap korkülönbséggel született, amiből egyenesen következik, hogy az első három év velük inkább hasonlított egy túlélőtáborhoz, mint boldog anyasághoz. Megfogadtam akkor, hogy nekem soha többé nem lesz gyerekem, mert az lehetetlen küldetés lenne számomra, hogy ebben a bolondokházában még egy pici babával is elbírjak.
 
Pedig mindig több gyereket akartam, szám szerint négyet, már magam sem tudom, honnan jött pont ez a szám, de biztos voltam benne, hogy nekem több lesz, mint kettő. Amikor pedig már itt volt a két gyerek, akkor nem tudtam elképzelni, hogy több legyen, így lett teljes az élet, és úgy éreztem, nekem ennyi erőm van, ami pont ehhez a két lányhoz elég. Így is szét voltam esve mindig, nem volt semmire másra sem időm, sem pedig energiám. Nem értettem, más sokgyerekesek hogyan képesek kezelni annyi gyereket, hogy van annyi szemük, hogy mindegyikre vigyázzanak egyszerre. Meg különben is, csak két kezem van, mindkettőre ott egy gyerek, nem is tudnék még egy kölkincét terelgeti sétálás közben egy harmadik kéz nélkül.
   
Aztán az élet közbeszólt, és megszületett a harmadik lányom. Mindig így járok: én eldöntök valamit, de csak azért, hogy teljesen máshogy alakuljon minden. És milyen jól tette, hogy megszületett! Kiderült, hogy igazából csak a képzeletem volt túl korlátolt, amiben háromgyerekes anyaként nem tudtam magamat elhelyezni.


És újra meg újra rá kell jönnöm, hogy az élet nem úgy működik, hogy egy nagy feladatot egyszerre kell megugranom, hanem mindig csak egy lépést kell megtennem. Egy lépéssel pedig simán elbírok. Elvégre a hegy tetejére sem helyből kell felugrani, hanem szépen lassan felmászni.
 
Sosem hittem volna, hogy meg tudnék oldani egy olyan élethelyzetet, amiben egy kéthetes újszülöttel a karomban már dolgoznom kell. Amikor megtörtént, akkor viszont sikerrel vettem az akadályokat. Nem gondoltam volna, hogy elbírok egy olyan nagy falattal,  mint hogy egyedül nevelem a három lányomat úgy, hogy a legkisebb még baba korban van. Aztán tessék, itt vagyok és megoldom.