Azt hiszem, minden anya gyenge pontja a saját gyereke. Ha valaki a gyerekeimet bántja, akkor rajtam ejt sebet. Nem vagyok egy anyaoroszlán, aki bemegy az iskolába üvöltözni a tanárokkal, vagy aki túlvédi a pici gyerekét a homokozóban, és leteremti a többi kétévest, aki homokot szór a kicsi kincse szemébe. Még sosem téptem le senkinek a fejét, ha úgy éreztem, igazságtalanul bánik valamelyik gyerekemmel, csak mélyen, belül megszakad ilyenkor a szívem.
 
Saját magamért már nem szakad meg, ha engem ér sérelem, azt már viszonylag könnyen veszem. Amikor viszont úgy jön haza a gyerek az iskolából, hogy sír, mert csúfolták vagy mert kettest kapott matekból, pedig tudom, milyen sokat tanult a dolgozatra, akkor az olyan, mintha hasba rúgnának. Az is ilyen fájdalmas, ha látom, hogy valaki, aki közel áll hozzájuk, nem látja meg bennük a csodálatos embert, és nem szereti őket úgy, ahogy megérdemelnék. Talán a tehetetlenség fáj ilyenkor, hogy nem lehet őket megóvni minden csalódástól és fájdalomtól. Pedig nyilván nem lehet, és anyaként nem is az a feladatunk, hogy egy puha, rózsaszín buborékban tartsuk őket, hanem inkább az, hogy ha fájdalom éri valamelyiküket, akkor ott legyünk támasznak.
 
Az igazi nagy sebeket eddig a középső lányommal kaptuk, őt dobálták sokáig egymás között a szakértők, orvosok és pszichológusok, aggattak rá diagnózisokat, címkéket és kódokat. Annál fájdalmasabb talán nincs, mint amikor belemondják az arcodba, hogy ez a gyermek nem lesz teljesértékű felnőtt. Vagyis de, van: amikor kiderül sok év múlva, hogy valójában nem is az a baja, ami miatt gyógyszert kapott, hanem valami sokkal egyszerűbb, amitől simán fel fog nőni telesen rendben és épségben.
 
Az anya páncélja egy ilyen csatában, amikor a gyerek egészségéért küzd, megreped. Mindenhonnan csak azt hallja, hogy nem normális a gyereke, és kétségbeesetten próbál igazi segítséget keríteni a gyerekének. Évekbe telik, kicsit megőszül, kicsit megtörik ilyenkor, de kitart, mert a saját vére, a saját gyereke, ki küzdjön érte, ha nem pont az anyja. A seb azonban ott marad, a gyerekeken keresztül támadhatóvá válik, és a tehetetlenség-érzés miatt ébren töltött éjszakák nyomot hagynak az arcán. Az én arcomon biztosan. Mindig sebezhető leszek a gyerekeimen keresztül, de nem bánom, megéri küzdeni értük, hogy majd felnőtt korukban úgy emlékezzenek vissza a gyerekkorukra, hogy az anyjuk megtett minden tőle telhetőt, hogy boldoguljanak az életben.