Alapvetően úgy gondolom, hogy ha már tudod, hogy mi az a szakma vagy munkakör, ami leginkább közel áll szívedhez, akkor már szerencsésnek mondhatod magad. Ha nem csak hogy tudod, de ebben is dolgozol, és megélsz belőle, akkor igazán szerencsés vagy. Ha pedig nem csak megélsz belőle, de jól is élsz belőle – nos, ennél többet karrier-témában szerintem nem nagyon lehet kívánni.

Mindig is a betűk szerelmese voltam. Nincs sok emlékem gyerekkoromból, de arra határozottan emlékszem, hogy amikor mindenki aludt, én még kint kuporogtam az előszobában a földön, a lámpa fénye alatt, és bújtam a könyveket.

Aztán jött a gimi, érettségi és a hovatovább. Azt már tudjuk, hogy „A kreativitáshoz elég bátornak kell lenni”, én pedig nagyon nem voltam az. A betűk és a művészetek világa helyett így a kiszámíthatóbbnak tűnő számok világa felé vettem az irányt: helló, péeszef! Évekig dolgoztam egy ismert cég könyvelőjeként, nyolctól-ötig, korrekt fizetéssel, de valami hiányzott.

Csakhamar rájöttem, hogy az írás az.

Épphogy elkezdtem volna életem komplett munkaügyi át- és megreformálását, amikor is a lánykérés után elkezdtek potyogni szerelemgyerekeink :) Innen pedig természetesen egészen más dolgok kerültek előtérbe...

Anyának lenni konstans multitasking. Magasfokú idő-menedzsment. Állandó logisztika. Szervezés mesterfokon. De így kicsi és pici mellett leginkább: kiszámíthatatlanság.

Vannak napok, amik teljesen kaotikusak. Nem alszik a nagy. A kicsi napközben max. húsz percet. Dolgozni? Írni? Esélytelen. Örülsz, ha pisilni eljutsz anélkül, hogy kitörne a harmadik világháború. Aztán vannak baromi mázlista napok. Alszanak, felváltva ugyan, de alszanak. Ha a kicsi alszik, akkor erős lelkiismeret-furdalással benyomod a nagynak a tévét. Csak húsz perc. Úgysem alszik többet az öcsi sem. Ha a nagy alszik, akkor gügyörészve megkíséreled lerakni a picit a pihenőszékbe; egyik kézzel csörgő-zörgő játékot rázol neki, másikkal pedig gyök kettővel ugyan, de gépelsz. Lassan, de legalább haladsz valamennyit. Aztán van, amikor kegyes az ég, és alszanak. Egyszerre. Annyi dolgod lenne, hogy azt sem tudod, minek állj neki. A sor végeláthatatlan. Néha kapkodsz, és superwoman módjára cikázol fel s alá a lakásban, mosol, vasalsz, mosogatsz; néha pedig átszellemülten nekiállsz cikket írni egy bögre meleg (!) kávéval. Aztán van, amikor annyira fáradt vagy, hogy nem futja másra, csak arra, hogy lerogyj a kanapéra, és élvezed a csendet, vagy a grészklinika legújabb epizódját.

Nincs tuti receptem, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a kisgyermekes anyaságot a munkával. Pontosabban de. Itt is egy a lényeg: az elhatározás. Mert ahhoz, hogy altatás után, este kilenckor, amikor legszívesebben csak bezuhannál az ágyba, nekiállj dolgozni, ahhoz bizony akaraterő kell. És még egy dolog: az, hogy szeresd, amit csinálsz.

Ezt a cikket, és vendégszerzőségemet a Tchibo-nál szeretném Törőcsik Mari témába vágó soraival zárni:
„De én ha buktam, akkor hittem legjobban, hogy érdemes még, hátha mégis tudok valamit. Ha nagyon nagy sikerem volt, különösen, ha igazi, komoly dologgal, akkor mindig kétségbe estem, hogy van-e még bennem valami...”

És ne feledjétek: a kreativitáshoz elég bátornak kell lenni... például a Tchibo legújabb pályázatán. Írd
meg történetedet, és küldd el - sosem tudhatod, hogy nem a tiéd-e a következő nyertes írás.