​Anyaként legtöbbször csak a túlélésre játszom
2017.04.24.
Gabi Anyám borogass!
Anya, újságíró, szakács, takarítónő, mosogatógép, orvos, bármit szerelő, varrónő, pszichoterapeuta és főállású mosónő egyben, aki a három leánygyerek mellett nem létező szabadidejét olvasással és horgolással tölti."
Azt kellene írnom, hogy nagy és nemes jövőképem van, hogy az a célom, hogy a gyerekeim a világ legjobb és legsikeresebb emberei legyenek. Ez így is van, valahol, mélyen, legbelül ez a távoli cél, ez a jövőkép él bennem anyaként. De közben, a mindennapokban leginkább csak a túlélésre játszom.
 
A jövő tervezgetése egy anyának több síkon zajlik. Mintha több párhuzamos valóságban léteznénk egyszerre. Elképzeljük, hogyne képzelnénk el, hogy a gyerekeink milyen jól sikerült felnőttekké válnak, lesz okos és jóravaló társuk, gyönyörű gyerekeik - a mi unokáink - és persze a karrierjük szárnyal majd. Ennek érdekében meg is teszünk minden tőlünk telhetőt. Keresünk nekik jó iskolát - én épp a harmadik iskolát kerestem meg már négy év alatt a középső lányomnak -, egészséges ételeket adunk nekik, hogy megalapozzuk az egészségüket, megtanítjuk, hogy másokat tarkón vágni markolóval a homokozóban csúnya dolog, és mindezzel arra készítjük fel őket, hogy felnőttként olyan sikeresek és kiegyensúlyozottak legyenek, amennyire emberileg lehetséges.

A másik valóságukban közben ott vannak a mindennapok, amikkel meg kell küzdenünk.

Ez tényleg küzdelem az életben maradásért legtöbbször. Küzdünk, hogy valahogy ráimádkozzuk a gyerekekre a nadrágot, hogy elmenjenek az intézménybe, ahol beletöltik az okosságot a fejükbe. Küzdünk, hogy pénzt keressünk, méghozzá eleget ahhoz, hogy azokat az egészséges ételeket megvehessük nekik. Küzdünk, hogy ne aludjunk el a volánnál, mert éjszaka már megint nem hagytak aludni. Küzdünk, hogy legyen tiszta ruhájuk, amiket rájuk imádkozhatunk reggelente. Küzdünk, hogy este hajlandóak legyenek megmosni a fogukat, hogy ne kelljen már harminc évesen protkót viselniük majd. Küzdünk, hogy ne kapjanak intőt, vagy ha igen, akkor felfogják, miért rossz az, amit csináltak. A küzdelmek sora nem marad abba, felkeléstől lefekvésig tart. Hát csoda, hogy este úgy zuhanunk be az ágyba, mintha lefutottunk volna egy maratont?

Nem, mert tényleg lefutottuk, csak épp nem a lábunkkal, hanem a lelkünkkel.

Anyaként tervezünk, megvalósítunk, jövőképet hozunk létre, a legapróbb részletekig elképzeljük a gyerekeink életét, aztán minden áldott nap teszünk egy lépést, hogy valóra váljanak az álmaink. Mindezt azért, hogy aztán a gyerekek teljesen máshogy csinálják, máshogy döntsenek a saját életükről, ahogy mi azt elképzeltük. Ezért talán felesleges is hiú ábrándokat kergetni és talán jobban tennénk, ha csak élveznénk velük azt az időt, amíg velünk vannak, hogy aztán önálló, független felnőtt emberként járhassák a saját útjukat.

 

Hozzászólások