Ilyen, és ehhez hasonló okosságokkal nyugtatgattam magam az első szülésem előtt. Mint minden XXI. századi kismama én is bújtam a könyveket és az internetet, szülésfelkészültem (módjával), intimtornáztam, és persze sportoltam az utolsó napokig.

Egyes népcsoportokban a nők egészen kislány koruk óta tanúi, majd aktív segítői a falubéli más nők szülésének. Ebből kifolyólag nekik, mire saját maguk teherbe esnek, a szülés nem egy megfoghatatlan, titokzatos valami, amiről semmit nem tudni, csak azt, hogy baromira fáj, hanem az élet egy természetes, emberfeletti erőt kívánó, ámde csodálatos eseménye.

Ezzel éles ellentétben itt vagyunk mi. Életünkben nem láttunk szülést, nem az, hogy sokat, de egyet sem - így, két szülésen túl azt mondom, bizony nem jött volna rosszul a tapasztalat. Olvasunk viszont rémtörténeteket és vérfagyasztó horrorsztorikat, vagy épp az ellenkezőjét; izzadságcsepp és erőlködés nélküli, két perc alatt kiprüszkölt ikrek csodával határos születéstörténetét. Az elsőtől rettegünk, az utóbbitól szintén, hiszen magasra teszi a mércét.

Ergo halvány lila gőzünk sincs arról, hogy mi vár ránk. Csak azt lehet tudni, hogy nagyon fog fájni, meg azt, hogy amint kibújik, elönt mindent a rózsaszín köd, meg a babaillat, meg a lovepeaceunity.
Na hát persze ez sincs egészen/mindig így.

Bár alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, két gyors, sérülés- és gátmetszés nélküli (erre nagyon hajtottam:)) természetes szülésen vagyok túl, azért a két szülésélményem ég és föld volt.
Pedig mindkét szülésem ugyanúgy indult. Ugyanazok az események, ugyanabban a sorrendben történtek. A részletekkel itt most nem untatnék senkit, majd talán egyszer annak a cikknek is eljön az ideje, a lényeg, hogy a különbség a hozzáállásomban, a lelki felkészültségemben volt.

Az elsőnél bár viszonylag felkészültnek hittem magam, utólag jöttem rá, hogy (érthető módon) igazából elképesztően féltem az ismeretlentől. Remegtem, a görcsös félelmeim pedig gyakorlatilag blokkolták a szülés folyamatát.

A második szülésemre már ezek fényében másképp készültem. Befelé fordultam, próbáltam feltérképezni a saját blokkjaimat, és feldolgozni az első szülésélményemet. Igyekeztem feloldani ezt a kontrollálhatatlannak tűnő félelmet, és sikerrel jártam. A terhesség utolsó heteiben kicseréltek. A félelem helyét valami elképesztő mélyről jövő nyugodtság, és ősbizalom vette át. Izgatott voltam, de inkább vágyakozva, várakozva tekintettem előre; megszűnt a remegés, mely előtte minden egyes alkalommal elfogott, amikor a kórház területére léptünk.

A vajúdásom kvázi alig-fájásokkal zajlott. Nyugodt voltam, kilélegeztem mindet. A fájások közt viccelődtünk, a szülésznőm meg is jegyezte, hogy ha látnák a kismamái, hogy így is lehet vajúdni, akkor nem tartanának ennyire a szüléstől.

Mindenféle beavatkozás nélkül, teljes háborítatlanságban született meg négy kilós kisfiam; és igen, itt valóban elöntött rögtön a rózsaszínköd és a lovepeaceunity.

Nyilván ez is, mint sok minden más az életben, többtényezős dolog, viszont én őszintén hisz tudom, hogy a saját kis belső utazásom és felkészülésem nélkül ez a szülésélmény nem így zajlott volna.
Szóval mit üzennék a szülés előtt állóknak? Nézz befelé. Félsz a szüléstől? Bármilyen módszerrel, de dolgozz rajta! Beszéld át kérdéseidet, félelmeidet orvosoddal, vagy szülésznőddel. Vagy az asztrológusoddal. Vagy a pszichológusoddal. Szedj gyógynövényeket. Igyál gyógyteákat. Szedj homeopátiás szereket. Meditálj, vagy csinálj bármit, ami neked bevált az élet más területein. Olvass, tájékozódj, de ne csak kívül keresd a válaszokat: mint mindenben, találd meg itt is az arany középutat.