Szuszogó kis csoda. Nézem a mellkasomon pihegő apróságot, és próbálom maximálisan átélni a pillanatot, memorizálni minden rezdülését. Mintha egy fél élettel ezelőtt lett volna, hogy a nagy, a most két éves még ugyanígy pihegett rajtam, most meg öntudatos kis-nagylány, nem lehet ám őt akármikor csak úgy megpuszilni...!

Visszanézek a kis szuszmorgóra. Most még csak az enyém ... és közben mégsem az. Hogy is van ez?
Ilyenkor persze rögtön eszembe jut, hogy valamikor, valószínűleg, ránk is így néztek anyáink. Ugyanilyen szerelemmel, ugyanilyen feltételek nélküli odaadással, ugyanilyen bizakodással. És mégis, körülnézek, és sajnos túl kevés igazán meghitt szülő-gyerek kapcsolatot látok (tisztelet a kivételnek!). Rosszabb esetben elhidegülést, eltávolodást, esetleg alá-fölé rendelt viszonyt, vagy tiszteletet, de ez egészen más, én nem erre vágyom. Bensőséges szülő-gyermek viszonyra vágyom. Bizalomra. Őszinteségre. Vajon mi romlott el? És hol? Elrontotta egyáltalán valaki? Vagy ez ilyen? Felnőnek, és vagy ilyenek lesznek, vagy olyanok? Vagy egy hullámhosszon leszünk, vagy nem? Lehet, hogy a virrasztások, a százszor elmondott mesék és elénekelt dalok elvesznek a semmibe?

Azért én optimista vagyok. Hiszem, hogy ha az ösztöneimre hallgatok, és válaszkész, kötődő szemlélettel fordulok gyerekeim felé, akkor nem csak önálló, ősbizalommal, önbizalommal rendelkező, érzékeny és közben mégis talpraesett felnőtt lesz a gyerekeimből, de bízom abban is, hogy ez a válaszkészség a jövőbeli kapcsolatunkra is kihat. Hiszem, hogy a hosszú éveken át tapasztalt megértő szeretet pozitívan nyomja rá bélyegét a szülő-gyermek kapcsolatra, és valahogy majd átsegít a rettegett kamaszkor legmélyebb és legsötétebb bugyrain is.

Ami pedig a jelent illeti: próbálom magunkat folyamatosan emlékeztetni rá, hogy ők nem mi vagyunk. Próbálok figyelni rá, hogy ne vetítsük beléjük saját meg nem élt vágyainkat, saját tulajdonságainkat. Azt hiszem ebben a korban ezeknél az apróságoknál kezdődik az, hogy nem saját magam „kiterjesztéseként”, hanem egy önálló, új kis életként kezelem a gyermekem.

És hogy meddig az enyém? Mindig és soha.
           
Mindig...

mert mindig ők lesznek azok, akik belőlem lettek, akik belőlem bújtak ki, a pár kilós kis csomagok, akik életük első perceit, óráit a mellkasomon szuszogva töltötték. Akiket hosszú órákig szoptattam, csodáltam szuszogásukat, mélyeket szippantottam babaillatukból, és kicsit önző, de akiknek ilyenkor az egész világ nem más, mint ANYA.