Amióta a nagyobbik lányom elérte a 10 éves kort, úgy érzi, hogy a 20 hónappal fiatalabb húga kis pisis, akinek leginkább csend a neve és ne is szóljon hozzá, ha jót akar magának. Azért Dorkát sem kell félteni, mert ő meg hangos visítással jelzi, hogy már megint vérig sértette a nővére.
 
Nem mondanám, hogy csendesen telnek így a napjaink, mert mindig találnak valamit, amin gyorsan összeveszhetnek. Tetézi a helyzetet, hogy egy szobán kell osztozniuk, úgyhogy már várom, mikor fajul tettlegességig a dolog. Bár talán ebben az esetben bízhatok abban, hogy a lányok mások, nem olyan verekedősek, nem mennek olyan hamar ölre, mint a fiúk, nekik a fegyverük egymás ellen a csípős nyelv és a szurkapiszka.
 
Már szelektív hallásom lett miattuk, nem jut el hozzám, amikor például összevesznek azon, hogy Borcsa miért hümmög. Igen, tényleg teljesen valós, vérre menő vita alakul ki abból, hogy a nagy idegesíteni kezdi a középsőt a hümmögéssel. Az elején még felkaptam a fejem és próbáltam rendet tenni -


de ráébredtem, hogy ha elhallgattatom őket, akkor bennük reked a sok feszültség csak azért, hogy később még nagyobb erővel robbanjanak egymás arcába. Úgyhogy most már inkább rájuk hagyom, csak akkor szólok bele, ha már a hangerő átviszi az ingerküszöbömet és úgy érzem, hogy ha még egyszer azt hallom, hogy “anyaaa, a Borcsa azt mondta, hogy…!” vagy hogy “anyaaa, a Dorka elvette a…!”, akkor menten kiugrom az ablakon. Még szerencse, hogy az elsőn lakunk.
 
Nem ismeretlen ez a testvérharc számomra, az egész gyerekkoromat úgy töltöttem, hogy a két évvel idősebb bátyámat irritáltam. Legalábbis szerinte ennyi volt a létezésem értelme, hogy az ő agyára menjek. Egészen 16 éves koromig nem nagyon szólt hozzám, ha mégis, akkor biztos, hogy csak morgott, mert már megint elrontottam valamit. Ha hozzányúltam a játékaihoz - márpedig melyik négyéves ne akarná szétszedni a bátyja mozdonyait és legóit -, akkor ő bizony nem hezitált, odacsapott nekem úgy, hogy leborultam a lábamról. Ezzel szerencsére felhagyott mikor már iskolás lettem, maradt a morgás és a hagyjál-már-békénezés, meg persze az, hogy úgy tett az iskolában, mintha nem ismerne még távolról sem.
 
Aztán fordult a kocka és valahogy 16 éves koromtól barátokká szelídültünk, azóta is véd- és dacszövetség van köztünk, és remekül tudunk ordítozva vitázni egymással a világ nagy filozófiai kérdésein, az élet értelmén és azon, hogy kell cukor a bolognai szószba vagy sem. Érdekes, hogy ha a bátyámra gondolok, akkor nem az jut eszembe, hogy a fél gyerekkoromat végigverekedte velem, vagy hogy rácsapta az ajtót az ujjamra egyszer úgy, hogy az teljesen kilapult, hanem az, hogy milyen jó ember és jó barát.
 
Épp ezért hagyom a nagy lányokat, hadd marják egymást, nem teszek igazságot - nem is tudnék, mert általában fogalmam sincs, honnan indult és ki kezdte -, nem akarok döntőbíró lenni, csak csendben reménykedem, hogy megússzák ép bőrrel, senkinek nem lesz maradandó lelki károsodása a háborúskodások meg hümmögések miatt és hogy a végén, majd amikor 16 évesek lesznek, náluk is eljön a pillanat, amikor legalább egy picit megkedvelik egymást.