Anyának lenni gyönyörűség, hozzá hasonló érzelmi gazdagság nincs, de később éppen ezért nagyon tud fájni.

Ezt akkor, 1978-ban még nem tudtam, sodródtam és elfogadtam ami történik velem. Amikor elmentem a nőgyógyászhoz - mert nem stimmelt valami annak ellenére, hogy szedtem a fogamzásgátlót - derült égből villámcsapásként ért, hogy 14 hetes terhes vagyok. Akkor még működött az ún. ÁB bizottság (ide kellett menni annak, aki nem akarta megtartani a gyermeket), a doki kitöltötte a papírt és hazajöttem. Édesanyám a kapuban várt, ő már "látta rajtam" előtte is, hogy terhes vagyok csak nem szólt. Azt mondta jól gondoljam meg, hogy elvetetem-e, mert lehet, hogy többet nem lehet gyerekem.

Időközben megérkezett az udvarlóm is, aki letérdelve és átfogva a lábamat azt kérte, hogy ne vetessem el. Egyébként míg őt vártam, megdobbant a szívem, hogy nekem gyermekem fog születni és ez a jó érzés. Illetve vegyes érzés, átjárta testemet-lelkemet. Kislányt szerettem volna, akinek szép hosszú haja van és szép kis ruhában fog járni és nagyon szép lesz. Nem tudtam, milyen anya leszek, nem voltam még erre felkészülve és igazából az udvarlóm engem jobban szeretett, mint én őt! Mire azonban megérkezett ő, már eldöntöttem, hogy nem vetetem el. 25 éves voltam ekkor, ő pedig 22 éves. Megvolt az esküvő, szép volt jó volt, nem látszott a hasam a menyasszonyi ruhában, csak hányingerem volt sokszor. Megszületett a kislányom 1978. decemberében. Picike volt és olyan kis törékeny.

Folyamatosan alakultam át anyává. Ez a kis emberke rám volt utalva, hiába voltam fáradt és kialvatlan, az ő ellátása mindent felülírt. 1980-ban megszületett a fiam is. Két gyermeket szerettem volna, mert én egyedüli gyerek voltam és ez nem volt jó.

Milyen anyának lenni ennyi év távlatából? Gyönyörűséges és felemelő. Még most is ezt érzem, pedig már hosszúra nyúlt a "köldökzsinór" és a maguk útját járják. A legnehezebb az volt, hogy régen én mondtam meg nekik, hogy mi a jó és mi a rossz. Most ők intézik az életüket, függetlenül tőlem, ez néha fáj!