Már a második gyereknél járunk, de még mindig örök kérdés, hogy mennyit is kell ennie egy kisgyereknek.

Az első időszak még viszonylag egyszerű, hiszen azt olvassa az ember mindenhol, hogy az anyatejes babát nem lehet túletetni, de mi van a hozzátáplálás megkezdésekor? Mi bizonyos tekintetben szerencsésnek mondhattuk magunkat. A lányunk boldogan fogadta az új ízeket és mi lelkesen etettük. És etettük és etettük...

Igazából fogalmunk sem volt, hogy mennyit kellene ennie, így aztán lehet, hogy kicsit túllőttünk a célon. Még nem volt egy éves, amikor a rémült nagyszülők szeme láttára szemrebbenés nélkül betolt két banánt, csak úgy tízóraira. Igaz, pépesítve, amitől a banán mérete pár kanálnyira zsugorodott, de a benne lévő kalória mértéke nem. Olyannyira jól evett, hogy amikor citromot adtunk neki – fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy megörökítsük a fintorokat –, akkor szó nélkül elnyalogatta azt is. A mi döbbent arcunk valószínűleg jobb fotótéma lett volna, de ezt nem tudhattuk előre.

Nem tudom, hogy azért evett ilyen jól, mert már a hozzátáplálás korai szakaszában az apja kísérletezgetései következtében rengeteg ízt és alapanyagot kipróbált, vagy azért volt hajlandó ezeket kipróbálni, mert genetikailag kódolva volt a jó étvágya. Mindenesetre az evéssel csak akkor volt gond, ha nem elég gyorsan és nem elég sokat tettünk elé.

Bár mindenki irigyelt minket, hogy ilyen jól evő lányunk van, azért voltak ennek árnyoldalai is. Ha véletlenül meg kellett szakítani egy étkezést, mert mondjuk meg kellett törölni a kezét vagy a száját, akkor szabályos remegés tört rá, mintha komolyan az éhhalál fenyegetné. Ezen kívül az elhízás réme is folyamatosan ott lebegett a fejünk felett. Hamarosan meg kellett tanulnunk titokban, de legalábbis mozdulatlan szájjal enni, ha esetleg nassolni támadt kedvünk haspók lányunk jelenlétében (hiszen az elképzelhetetlen volt, hogy mi együnk, ő meg nem). De még így is sokszor kiszagolta, ha bűnöztünk.

Egy alkalommal az apja bekapott egy perecet, mire Léna nyomban ott termett és élénken érdeklődött, hogy mit is fogyasztott apa. Mivel perecezésről a napnak abban a szakában szó sem lehetett, így az apja gyorsan rávágta, hogy répát. (Nem mintha ez őt elriasztotta volna, de akkor már inkább répát egyen, mint perecet.) Erre Léna odahajolt a szájához, szimatolt egy kicsit és kijelentette:
„Te nem répát ettél! Te perecet ettél!”
Erre már nem tudtunk mit mondani. Valószínűleg nem sok olyan család van, ahol fellélegeznek a szülők, ha a gyerek nem eszik meg mindent a tányérról – keveset nem lehet rá rakni, mert abból hiszti van –, de mi egyenesen biztattuk, hogy nyugodtan hagyja ott, ha már nem éhes.

Amikor megszületett Alfi, akkor elhatároztuk, hogy másodszor ügyesebbek leszünk és korrigáljuk a hibákat. Vagyis a változatosság megőrzése mellett a mennyiséget már a kezdet kezdetén megpróbáljuk korlátok közé szorítani. A napokban aztán elkezdtem kiváltani egy délutáni szoptatást rendes gyümölcs uzsonnára. Gondoltam kap egy kicsit több pépet délután, aztán legközelebb este eszik. Ebből végül az lett, hogy addig elégedetlenkedett, hogy két nagy adag gyümölcs után előre kellett hozni az esti szoptatást, majd még bevágott egy adag kiegészítő tápot is. Konkrétan 16 órától 20 óráig evett szinte egyfolytában, amikor végre kisimult kicsit. (Kivéve a dupla tokáját, amitől nem látszik a nyaka.) Hát nem egészen a kijelölt úton haladunk..

Azért bízom abban, hogy a gyerekek tudják, hogy mennyi kajára van szükségük, mert a lányom, akinek állandóan az evésen járt az esze, most három éves korára megnyúlt és már nem eszik annyit. (Ebben mondjuk sokat segít a dackorszak, hiszen mostanában mindenre rávágja, hogy „Nem szeretem!”.) Befolyásolni úgyis csak azt tudjuk, hogy mit egyen (lehetőleg tartalmas, egészséges ételeket és ne csokit és chipset), de hogy mennyit, abba se korábban, se most sincs nagy beleszólásunk. Aztán, hogy a fiunkkal hogy alakul az evés, a jövő kérdése, de remélem, hogy az ösztönök nála is jól működnek, mert a pontos receptre mi még nem jöttünk rá.