Pillanatok, amikor őszintén feladnám az anyaságomat
2017.03.18.
Az anyasággal kapcsolatosan kétféle álláspont létezik. Az egyik a tündi-bündi, rózsaszín cukormázba csomagolt való(tlan)ság, amelyet a média közvetít a világ felé (ebben a szemléletmódban nem illik beszélni a szülőséggel kapcsolatos negatív érzelmekről - hogy néha a hátam közepére kívánom az egész anyaságot meg mindent, ami a gyerekeimmel kapcsolatos, legszívesebben itthagynék csapot-papot, de legfőbbképp a lurkókat -, mert jó szülőként az anyaság minden egyes pillanatát élvezni KELL... egy frászt!), a másik meg az, amelyben a szép és jó pillanatok mellett bátran felvállaljuk azokat a negatív és rossz - az idő múlásával inkább viccessé avanzsálódott - momentumokat is, amelyek nélkül nem is igazán lehetne értékelni ezt a magasztos életélményt.

Amióta megszülettek a gyerekeim, bármikor kész lennék akár az életemet is adni értük, hogy megóvjam őket bármi rossztól; ha rájuk nézek (tisztes távolságból), csordultig van a szívem szeretettel, érzem, hogy bármire képes lennék, tulajdonképpen már el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Néha meg, néha meg csak azt tudnám... mármint elképzelni az életemet nélkülük, különösen akkor,

… amikor egy fárasztó nap végén csemetém – szabadon behelyettesíthető bármelyik az öt közül – túlpörögve ugrál a saját ágyában az esti fektetést szimbolizáló szeánsz végén és közben folyamatosan üvölti: “NEM AKAROK ALUDNI, NEM VAGYOK FÁRADT!”, sőt cserébe még a játékait is szétdobálja, hogy tutira felidegesítsen és éjszaka, amikor végre elaludt, én pedig besettenkedem a szobájába, hogy betakarjam, biztosan rálépjek valamire, ami felidézi bennem ezt a “kellemes” napot,

… amikor a fenekéről a tojáshéjt épp levetkőző gyerekem azt hiszi, hogy tud viccet mesélni. Mármint vicces viccet…, de nem tud, mert vagy elfelejti, hogy kezdődik vagy előre lelövi a poént, vagy egész egyszerűen maga se érti, mit beszél, mert idejekorán elvesztette a mesélés fonalát.
Ráadásul az első sikertelen próbálkozás után nemhogy feladná, hanem még órákon keresztül próbálkozik, majd szembesülvén a nem kielégítő szülői lelkesedéseddel, még jól meg is sértődik, de nem ám órákra, á, dehogy, évekre! (És még kamaszkorában is felemlegeti majd!),

… amikor a kamaszom megszűnik értelmesnek lenni, mintha a logika, mint fogalom egyáltalán nem létezne, illetve kiveszett volna az érzelmeiből és a cselekedeteiből, de azért vitázni továbbra is nagyon szeret.

Igen, ezek azok a pillanatok, amikor megfordul a fejemben: miért is van az, hogy nem adtam még őket oda random akárkinek, akivel valaha is összefutottam életem során az utcán, aztán jön egy kéz, ami átölel, egy puszi, amit utánam hajítanak és nincs több kérdés, csak ők meg én és az anyaság megkérdőjelezhetetlen boldogsága.

Most és mindörökké.
Hozzászólások