Hogy mi a legnehezebb az anyaságban? Ott lenni. Testben és lélekben egyaránt. Bárhol, bármikor, bárkivel. Gyerekkel, de főleg gyerek nélkül. Minden idegszállal a pillanatra koncentrálni, 100%-ban átélni. Otthon hagyni őt először, másodszor, századszor, egyre hosszabb és hosszabb időre majd visszatérni hozzá újra és újra.
Mekkora boldogság megpillantani a viszontlátás örömét a szemében.

Közben viszont jó kikapcsolódni, szórakozni, nosztalgiázni vagy egyszerűen csak dolgozni. Lehetetlen felidézni azt az időszakot, amikor még nem villant elém hirtelen a semmiből egy nevető kis arcocska az étteremben, a színházban, a moziban, a munkahelyen. Mintha sosem lett volna más az életem, pedig csak két év telt el. Két éve osztozom vele. Együtt gazdálkodunk az időmmel, a türelmemmel, az energiámmal.

Nehéz, nagyon nehéz beosztani, hogy úgy jusson neki minél több, hogy nekem is maradjon éppen elég. Megengedni magamnak azt a luxust, hogy csodáljam őt, alvás közben, játék közben, csak ülni és gyönyörködni benne.

Folyamatosan hessegetni a gondolatot, lehet, hogy nem jól csinálom, biztosan lehetne jobban is. Harcolni a bizonytalansággal, a félelmekkel, a kétségekkel. Fárasztó, időrabló állóháború a láthatatlan ellenséggel. Egyedül lenni. Csak egy kicsit. Képtelenség, vele szinte megoldhatatlan.
A napok, amikor csak kapaszkodik belém, nem enged el, nem tudok egy lépést sem tenni anélkül, hogy ne követne, nem hagyja, hogy egy percig, csak egy percig magamban legyek.

De miért is akarok egyedül lenni, amikor nélküle már el sem tudom képzelni az életem és neki én vagyok a minden? Hol érek véget én, és hol kezdődik ő? Egyre nagyobb az öntudata, az akarata, egyre hosszabb a zsinór, ami mellett ellépeget tőlem, és aminek mentén még visszasétál hozzám. Most még igen. Nem tudom elképzelni, milyen lesz a pillanat, amikor végleg elengedi a kezem. Időközben bölcsődés lett. Az első komoly elválás időszaka.
Az első két hétben nem értette, miért teszem ezt vele. Én sem tudtam. Miért is? Egyik pillanatban tudtam, hogy jó döntés volt, és a kezdeti nehézségek után ez igenis jó lesz neki. A következő pillanatban azt kérdeztem magamtól, valóban ez a helyes út?
Aztán egyszer csak megtört a jég, már nem mondogatta reggelente, hogy nem megyünk a bölcsibe, nem kérdezte meg naponta ötvenszer, hogy megyünk-e érte. Vidáman búcsúztunk reggel, nagy mosollyal fogadott délután.

Én pedig hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal, a rám szakadt rengeteg idővel. Ami után annyit vágyakoztam! Aztán visszatértem a munka világába. Nem tudok többet elszámolni magamnak a gyerekem minden percével, minden órájával. Mesél ő, igen, evett, játszott és aludt is. De mennyit? Kivel? Mit? Hogyan? Sokszor van válasz, néha viszont nincs. Ez sem könnyű, talán nehezebb hozzá szokni, mint a kizárólagos felelősség súlyát cipelni.

Eddig is értékes volt az együtt töltött idő, de most még többet jelent. És ez a folyamat megállíthatatlan. Egyre kevesebb lesz a közös időnk. Meg kell becsülnünk. Nagyon. Hogy mi a legnehezebb az anyaságban? Talán csak úgy élvezni. Pedig milyen jó!