"Mamaaaaa!!!! Háromig számolok, és ha nem jössz ide….. egy-kettő-három-négy-öt-hét…."
"Ha nem adod ide a cumimat, nem játszom az új legómmal!" (??!!??)
"Mama, két választásod van: vagy a hosszú mesét olvasod, vagy a tableten nézzük a tűzoltósamet"
"Tesó, add ide a játékomat. AAAADDD MMÁÁÁÁÁR IDEEEEE! Ha nem adod ide, szólok a mamának, hogy vegye el a cumidat!"

Reggel f7-kor.
"Nyeeee… Maaaammaaaa hooozd máááár ideee a cumimat…. Keeelj már fel végre! (rugdosás) Hozd ide!!! (ütlegelés) Hova megyünk??? Oviba neeeeeem. Másik gyerek: Bölcsibe seeeeem"

Reggel h7-kor:
"Váhááááá brühühüüüüüü. – Miért sírsz? – Rosszul keverted meg a kakaómat!/ Túl sok kakaót tettél a bögrébe a tejszínhab alá!/ Elfogyott a rózsaszín szívószál/…."
"Mammaaaa! miért mindig csak a babával foglalkozol, velem SOHASEM!!!!"
"Csak a mama vehet ki a kádból!! Mamamaaaaaaaaaaa"

Az esetek 3-4 éves gyerekekkel történtek meg. Kb. napi rendszerességgel. Mama megőrült. Viccet félretéve… A 3-4 éves kor, az óvodakezdés, az új rendszerek, edzés, új közösség, idegrendszeri érés, a kognitív fejlődés mellé az érzelmek tombolása, … ezek így együtt jelentősen megzavarták legnagyobbik nagylányunk érzelmi biztonságát. Tetőzik a testvérféltékenység, az óvodában pedig folyamatosan „viselkedni” kell, fegyelmezi magát, aztán otthon kiengedi a gőzt. Ezt lehet pozitívan is felfogni: az otthonát biztonságos környezetként éli meg, ahol kimondhatja, amire vágyik, amit gondol, elengedheti magát. Anya az érzelmi bokszzsák. Másrészt nyilván otthon, vagy ha elmegyünk itthonról is elvárunk egy bizonyos normakövetést, amit ha be akarunk tartatni, egy idő után belecsúszunk a fent utánzott fenyegetésekbe (ha nem csinálod ezt, elveszem a nemtommidet, háromig számolok, két választásod van, stb) és bizony olykor kiabálásokba. Közben meg mindenki pocsékul érzi magát. De törekszem, hogy utána megbeszéljük a dolgokat. A düh, a féltékenység vagy a kétségbeesés is legitim érzelem, csak meg kell tanulni kezelni – nekünk is, nekik is. És ezt azért már négyévesen megérti.

Vannak aztán azok a helyzetek, mikor bekövetkezik a klasszikus földhözvágós, utcánvégigvonszolós, teli torokból üvöltős, dobálódzós hiszti. Nyilván szakadó esőben, vagy a legforgalmasabb bevásárlóközpontban, mikor a bébit magamra kötve próbálok én is menekülni a helyzetből, és vonszolok magam után gyerekeket / biciklit / traktort / szatyrot / bevásárlókocsit vagy ezt így együtt mind. Természetesen a gyereknek is kellemetlen az idő, a hely, a figyelmem megosztása... 2 év hiszti után nagyjából kezdem érezni, mikor segít az ignorálás, mikor a hónom alá csapom és elvonszolom, a hideg zuhany alá betolás, a szobába csukás, és mikor pedig egy ölelés és vigasztalás. Az üvöltés általában sosem… Az ölelés meg elég gyakran, már ha szülőként a saját dühömön úrrá tudok lenni.

Amit most megint elhatároztunk a férjemmel:
- több szabadjátékos, szőnyegen fekvős időt hagyni a gyerekeknek az intézményi kötöttségek után és kevesebb programot szervezni
- a mobilok félretételét, hogy ne csak úgy mellékesen figyeljünk egymásra és a gyerekekre és közben unatkozva az akármelyik appot csekkolgassuk. Figyeljünk oda egymásra. Vagy mondjuk azt, hogy most dolgom van. De ez a félutas megoldás nem jó
- reggel és este a gyerekekkel közösen megalkotott és betartott napi rutinok legyenek (tudatosítva, hogy abba nem fér bele se a ruha körüli hiszti a gyerek részéről, se a facebook csekkolás, szomszéd anyukával való csetelés, vagy a porszívózás anya részéről. Nem akkor van ezeknek az ideje)
- külön-külön a gyerekekkel időt tölteni és beszélgetni, odafigyelni rájuk. Mindegyikük máshogy reagál erre az új élethelyzetre.
- kevesebb youtube mese és több meseolvasás
- még korábban elkezdeni a lefektetés procedúrát…
- jó elterelési technikákat kitalálni apának, amíg a picivel vagyok elfoglalva, hogy ne is jussunk el a “mamaaaaaa” üvöltözéses féltékenykedős jelenetik.
- szerzünk egy varázspálcát.

További történeteim: miamami.wordpress.com