Hm. Szerintem nem annyira az évszám, inkább gyereke válogatja. Esetünkben konkrétan az enyém. Illetve enyémek.

Anyának lenni lehet olyan, mintha egy szelíd tó partján üldögélnél a napsütötte réten, cafrangos mosolyú bárányfelhők alatt százszorszép-koszorút fonogatva a kacagó dedeknek – de az én gyerekeimmel az anyaság inkább raftingoláshoz hasonló, szolidan eresztő gumimatracon, evező nélkül, a parton hamiskás vigyorú krokodilsorfallal.
De ez így volt már 2016-ban, és ide a rozsdás bökőt, hogy így lesz 2018-ban is, bár, már lapozgatom a bentlakásos leányiskolák tájékoztató kiadványait…, mert tanulni sose késő.

Kettő darab leánygyermekkel áldott meg a Sors, a követhetőség kedvéért Egyeske és Ketteske néven futnak a családi történetekben, így senki sem veszíti el a fonalat.

Egyeske gyönyörű. És tényleg. Persze minden anya elfogult, de aki kicsit is ismer, tudja, hogy sok mindent rám lehet fogni – azt is bevallom, hogy én ettem meg az utolsó csokikockát, lesz, ami lesz –, de ezt nem. Szóval, Egyeske gyönyörű: világító neon türkizkék szeme van, hosszú mézbarna haja és olyan dumája, hogy... Ezen felül gyilkos humorú kisvideókat készít, prímán instruálva a legó-szereplőgárdát.
10 és fél éve költözött be hozzánk egy egészen kicsi batyuval, amit a kórházban tépőzáraztak aprócska valagára, és már amikor kicsomagoltam, sejtettem, hogy kemény évek várnak ránk. Pedig akkor még azt sem tudtam, mi fán terem a tablet, meg a Musically…

Már mielőtt megszületett, mindenki – beleértve a netes fórumok népét is – mindent jobban tudott nálam a gyerekvállalással kapcsolatban, kezdve a névválasztáson (Lelle? Most komolyan?), a szülés mikéntjén (Császáros volt? Jajistenkém! Egész életében retteg majd az aluljáróktól, és te sem élhetted át az igazi anyává válás érzését!), a szoptatás fontosságán keresztül (Csak 7 hónapig szoptattál? Háát, te tudod, de aztán ne csodálkozz, ha allergiás lesz a szójacsírára!) egészen a mesefilmek lélekromboló hatásáig. (Piroska és a farkas?? Uramatyám! Hordoztad legalább? Van egy eladó kendőm…)

Úgyhogy a második gyermeket már az esélytelenek nyugalmával vállaltam, azzal a biztos tudattal, hogy ha megfeszülök, se kerülhetem el, hogy egy újabb deviáns egyedet szabadítsak a társadalomra. Hát inkább nem feszültem meg.

Ketteske (6,5) szintén gyönyörű, de – Egyeske szerint – ő belülről. Én elhatárolódom ettől a kijelentéstől, már csak azért is, mert Ketteske rám hasonlít. Külsőleg. Belsőleg viszont igazi oroszlán. Mindig eléri, amit akar és bárkit megesz reggelire. No, meg hangos is. Nagyon. És folyamatosan beszél. Mit beszél! ? Ordít. Levegőt venni még nem hallotta senki. Viszont kiválóan rajzol. Ennek nagyon örülök, mert addig a rajzhoz beszél, és nem kell neki válaszolni.

Ők ketten igazi testvérek. Abban az értelemben, hogy kimondottan gyűlölik egymást. Mindennaposak a vérre menő viták és veszekedések egy nem megfelelő precizitással porciózott koszvadt gumicukron, vagy bárminemű vélt igazságtalanság okán. De ha nincsenek együtt, az érdekérvényesítő oroszlán apatikus cirmossá, a tengerszemű beszólogatós pedig szótlan igazolványképpé fakul.

És ha nem lehetnek velem, pár nap múlva, ott a szelíd tó partján üldögélve, koszorúfonás közben azon kapom magam, hogy rettenetesen hiányzik az a gumimatrac. Még ha lukas is.