Anya vagyok.

Egyelőre egygyermekes. Kisfiam 9 hónapos. Vártuk, szeretjük, imádok vele lenni.

Gyakran mozdulunk ki együtt, viszem magammal sokfelé. Nem azért, mert nincs, kire bízzam. Édesapja vagy a nagyszülők szívesen vállalják, hogy vigyáznak rá, ha igényem mutatkozik némi egyedüllétre. Ha erre sor kerül, ezen alkalmak legtöbbjét sétával, vásárlással töltöm egy közeli városban.

Kimozdulok. Látszólag egyedül. Fizikai értelemben ilyenkor tényleg egyedül róvom az utcákat. Jól esik éppen nem függeni senkitől, arra kanyarítani utamat, amerre én szeretném, szabadon, csak a vásárolt holmik terhe alatt járni-kelni.

Szerencsés vagyok. Nyugodt lehetek, hiszen tudom, kisfiam ez idő alatt jó kezekben van.

Mégis gondolatok cikáznak fejemben. Természetesen körülötte forognak.
S akörül, hogy milyen érdekes: Ha vele vagyok, vágyom olykor egyedül lenni.
Előre eltervezem a kimozdulás napját, visszaszámolok, hány nap múlva lehetek „szabadságon”.
S ha eljön az alkalom, ahelyett, hogy csakis magamra figyelnék, az egyedül töltött idő számos részében Ő köszön vissza gondolataimban:
Ott van egy séta közben felbukkanó emlékképben a tegnapból.
Egy tucatnyi róla készült fényképben gyönyörködve, amit kikapcsolódásom ideje alatt is át-át lapozok telefonomban.
A boltok gyerek részlegein nézegetve, miközben szememmel keresem a számára legmegfelelőbbet, legelegánsabbat, legcukibbat, amiben legközelebb leveheti lábáról a népes publikumot. (Mert igaz: Onnantól, hogy megtudod gyermeked érkezésének tényét, már jóval kevesebb időt fordítasz arra, hogy magadnak találj valami tuti darabot. Mindinkább fontosabbá válik, hogy gyermeked ruhatára, játéktára bővüljön egy-egy hiányzó –vagy talán már nem is annyira hiányzó- darabbal.)
S hogy szabadnapom eltöltése jóformán tényleg csak fizikai értelemben vett egyedüllét, annak ékes bizonyítéka az is, hogy a „babás gondolatok” mellett „babás kérdések” is sorakoznak a fejemben: „Vajon otthon maradt kisfiam ilyen csöppecske létére érzi-e a nap folyamán hiányomat, vagy eszébe sem jutok, amíg újból meg nem lát?” Valamint hogy: „Helyes, hogy nélküle töltöm el azt az időt, melyet együtt is tölthetnénk? Hiszen olyan kevés ideig ilyen aprócska, s én ahelyett, hogy minden időt megragadnék, amíg ilyen kicsi, és együtt lehetünk, itt töltöm a napot nélküle.”
Minden külön töltött idő elvesztegetett idő volna? Láthatnám, de épp nem látom, mit csinál, mert egyedül lenni vágytam. S vajon minden anyuka hasonlóan érez, mikor önmagára fordítja idejét? A felmerülő kérdésekre ilyen és hasonló válaszokat fogalmazok meg magamban, melynek érzem ugyan realitását, ám anya-szívemnek mégis kétségei vannak: „Kisfiamnak szoknia kell a tőlem külön létet is.” „Vannak anyukák, akik kisgyermekük mellett otthonról dolgoznak, az ő gyermekük sem részesül állandóan százszázalékos anyai odafigyelésben.” „Két vagy többgyermekeseknél közel sem jut annyi ténylegesen anyával töltött idő egy gyermekre, mint amennyit az én Elsőm megkap még akkor is, ha olykor egy-egy nap jelentős részét egymástól távol töltjük.”

Én itt vagyok, egygyermekes anyaként. Mivel kétgyermekes családnak lenni vágyunk, vélhetően már csak egyszer fogom átélni újból ezt a csodát: kisgyermekes anyának lenni. Minden percét ki kellene élvezni. S a lehető legtöbbet együtt. De akkor mi lesz az aprónép jó szociális készségével, önállóságával, alkalmazkodóképességével? S mi lesz az én önmagamra fordított időmmel? Olyan sok időt kell szülőnek és csemetéjének kényszerűségből egymás nélkül töltenie az amúgy is rövid gyermeklétből. Hiszen a "kényszerű különlét", az édesanya munkába állásával, a gyermek óvodába járásával ha akarjuk, ha nem, megkezdődik. Kellenek ezek a „pluszba elvesztegetett napok”...?